A gyomrom görcsbe rándult, ahogyan a fiú hangja a fülemen keresztül végigjárta a testem, hatalmas ütést mérve a szívemre.
-Talán azért, mert nem neked kell majd leélni úgy az életedet, hogy elveszítesz egy fontos embert.-mondtam olyan monoton hangon, ahogyan csak tudtam, hiszen a fájdalom mellett a harag is égette a testemet.
A harag, mert mint mindig mindent, ezt a dolgot is én tudtam meg utoljára...
Könnyes szemekkel bámultam a sötét éjszakába, és hagytam, hogy a hideg átjárja a testem, abban reménykedve, hogy minden egyes engem kínzó érzést megfagyaszt.
Megszűnteti a fájdalmat, a kínt, az ürességet és azt a hatalmas szeretet, amit íránta éreztem...
-Nem akarom, hogy boldogtalan legyél majd miattam. Nem érdemelnéd meg a boldogtalanságot.-fordított meg egy laza mozdulattal, hogy a szemébe nézhessek, azonban amikor megpillantottam a tengerkék szempárt, amit olyan régóta ismerek, ami olyan régóta vigyáz rám, a könnyek égetni kezdték a szememet.
Sosem hittem volna, hogy ilyen könnyen el tudunk veszíteni valakit az életünkből. Sosem hittem volna, hogy tud ennyire fájni az, hogy szeretünk valakit...
A könnyek lassan elhagyták a szemeimet, égető csíkokat hagyva az arcomon.
-Hé! Kicsilány ne sírj!-suttogta nekem, miközben magához húzott és egy meleg ölelésbe zárt.
-Soha többé nem fogok megszeretni senkit. Soha...-zokogtam a mellkasába, miközben egyre jobban és jobban szorítottam a rajta lévő ruha anyagát.
-Az élet attól szép, hogy olyan embereket szeretünk meg, akikre nem is számítunk.-suttogta továbbra is, és egy percre sem engedett férfias szorításán.
-Nem érdekel. Akkor sem fogok. Nem akarom többször ezt érezni.-szipogtam.
És bár tisztában voltam vele, hogy mennyire gyerekes a viselkedésem, mégsem tettem ellene semmit.
-Oh és a férjednek majd mit fogsz mondani?! Bocsi, de amúgy nem szeretlek.-nevetett fel az engem szorító fiú, mire egy kisebb mosoly húzódott a számra.
-Bocsi, de azért feküdtem le apátokkal, mert nem szerettem. Ja és amúgy titeket se szeretlek.-viccelődött tovább, a zokogásom pedig hirtelen nevetéssé alakult.
- Ne vicceld el.!-csaptam a mellkasára, amikor kissé messzebb toltam magamtól.
-A vicceim jó gyógyírok a sírásra.-mosolygott rám, mire nevetve megráztam a fejem.
-Ez így nem jó. Nekem kellene vigasztalnom téged, nem pedig fordítva.-néztem rá mosolyogva, mire az engem bámuló barna srác a háta mögötti ajtóra mutatott.
-Bocsi. Kezdjük újra? Kijöjjek mégegyszer?-kérdezte tőlem komoly tekintettel, mire megrázva a fejem, elkaptam az alkarját és elkezdtem befelé húzni a lakásba.
- Na gyere. Nehogy megfázz nekem.-beszéltem a hátam mögé.
-Aha. Mert végülis a megfázás ennél már csak rosszabb lehet, ugye?-torpant meg egy pillanatra, én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy jó barátként viselkedjek, és próbáljam elterelni a figyelmét arról, hogy mi is folyik körülötte.
-Szóval? Film vagy játék?-tette fel a kérdést tíz perc múlva legjobb barátom, amikor kényelmesen elhelyezkedtünk egymás mellett a kanapén, sok-sok párnával és puha takarókkal.
-Beszélgessünk.-ültem fel törökülésbe vele szembe a fejemre húzva a takarót úgy, hogy csak az arcom látszódjon ki.
-És mégis miről akarsz beszélgetni?-kérdezte tőlem, miközben engem utánozva törökülésbe helyezkedett velem szemben.
- Arról, hogy mit fogsz csinálni az után, amikor ennek az egésznek vége lesz.-néztem mélyen a szemébe, mire ő elgondolkodva bámult maga elé.
-Hát. Először is rendelek magamnak új szülőket, akiknek többet jelentek pár sms-nél és telefonhívásnál. Aztán keresek neked egy pasit, aki normális és nem csap be. Azután pedig végignézem ahogy a nővéremnek családja lesz és várom, hogy nagybácsi lehessek. A többin nagyon még nem gondolkoztam.-mondta nekem, miközben az ujjain számolgatott valamit.
- Több vagy nekik, mint pár SMS-es és telefonhívás.-néztem mélyen a tengerkék szempárba, mire egy harsány nevetés hagyta el a velem szembe ülő fiú ajkait.
-Akkor hol vannak most.?! Hol vannak akkor, amikor szükségem lenne rájuk.?!-emelte fel a hangját, mire kissé összerezzentem.
-Mindig próbáltam tökéletes gyerek lenni. Olyan akire büszkék lehetnek. De hiába vagyok kítünő tanuló, hiába van meg egy csomó nyelvvizsgàm, így sem érdekelem őket.! Szerintem egyáltalán fogalmuk sincs arról, hogy milyen vagyok.-mondta maga elé beszélve, mire kibújtam az eddig melegen tartó takarók alól és közel csúsztam hozzá, éppen elég gyorsan ahhoz, hogy magamhoz húzhasam, mielőtt sírásban törne ki.
-Tökéletes gyerek vagy.Mindig is az voltál.-mondtam neki, miközben fel-le csúsztattam a kezemet a hátán.
És bár nyugtatásnak szántam, tényleg így is gondoltam vele kapcsolatban ezeket a dolgokat. Amióta az eszemet tudom, mindig is büszke voltam arra, hogy ismerhettem őt. Arra, hogy a barátomnak mondhatom.
-Pont ezért vagy a példaképem.-suttogtam neki, és reménykedtem benne, hogy nem hallja meg, azonban ez természetesen nem így történt.
- Várj! Hogy mi?-nézett mélyen a szemembe, könnyektől csillogó tekintettel.
-Mindig is egy kicsit felnéztem rád. Amióta pedig tudom, hogy beteg vagy csak erősödött ez a dolog. Tudod, mindig is mondták, hogy hasonlítunk. Hogy ugyan olyan a beszédstílusunk, a gondolkodásunk meg a hasonló hülyeségek. És jobban belegondolva ez nem is hülyeség. Mármint néha tényleg tök olyan vagyok, mint te. És mostanában, sokkal jobban próbálok olyan lenni, mint te... Hogyha netán elveszítelek, ne felejtsem el, hogy milyen voltál..-mondtam elcsukló hangon, azonban az engem folytogató érzések ellenére, egy mosolyt csaltam az arcomra.
-És most jön az a pont, amikor a fiú megcsókolja a lányt.-suttogta nekem, miközben egyre közelebb és közelebb hajolt hozzám, a szívem pedig egyre gyorsabban és gyorsabban vert, de nem a szerelem vagy hasonló erős érzelmek miatt. Sokkal inkább a rémület miatt.
Aztán hirtelen a hátára dőlt és jóízűen elkezdett nevetni.
- Te idióta.! Egy percig majdnem elhittem.!-vágtam hozzá az egyik kezem ügyébe akadó párnát,
A barna hajú fiú, hirtelen ismét szemmagasságba került velem és mélyen a szemembe nézve feltett egy újabb kérdést.
- Gondolj bele..milyen lenne ha megcsókolnálak.
Hosszú percekig csak néztem legjobb barátom gyönyörű szemeibe, majd mindketten egyszerre szólaltunk meg.
- Fujj!-nevettem fel, mire velem egy időben ő is elnevette magát, és undorodó fejet vágott.
-Én mondtam, hogy film vagy játék.-nézett rám vigyorogva.
-Most mi a baj?! Miért nem szeretsz velem beszélgetni?!-vágtam hozzá még egy párnát mosolyogva.
-Mert a veled való beszélgetesnek mindig ez a vége. Vagy az, hogy tökön rúgsz. Vagy az, hogy verjük egymást.-nézett rám komolyan és láttam a szemében, hogy még hosszú percekig tudta volna folytatni a felsorolást, de szerencsére nem tette.
-Jó.Akkor film.-adtam be a derekamat, de válaszul csak egy hatalmas ásítást kaptam, ami tudom, hogy mit jelentett.
-Itt alszunk, vagy külön?-kérdeztem a szőnyegen szétterülő fiútól, mire ő a hátára fordulva, rám nézett.
-Nekem ez a szőnyeg tökéletesen megfelel.-mondta, mire felkászálodva a kanapéról, bekecmeregtem az egyik gardrób szobába, hogy elővegyek pár takarót és még több párnát.
Kiskorunk óta hagyomány volt az, hogy leterítettünk egy halom takarót és párnát mindenfele, szinte akkora helyen, hogy akár huszan is elfértünk volna, ez mégis csak kettőnk hagyománya volt, és egészen eddig rá se jöttem, hogy mennyire szeretem ezt a hagyományt.
-Érezd csak otthon magad.-nézett rám a barna hajú fiú, amikor visszamentem hozzá.
-Beágyazhatsz.-mosolygott rám kedveskedően, amire csak egy szemöldökráncolás volt a válaszom.
-Ennyire fáradt vagy?-kérdeztem tőle, amikor én is bevackoltam magamat a takarók közé, három karnyújtásnyira az ő testétől.
- Aha, elég fura érzés. Mintha már csak az lefárasztana, hogy nyitva van a szemem.-mondta fáradt hangon, és érezhető volt a hangján, hogy már valahol az álomvilág és valós világ között lebeg.
-Ugye jól leszel.?-kérdeztem nagyot nyelve, mire egy hosszabb hümmögés után megkaptam a válaszomat.
-Persze.-mondta, miközben egy kisebb mosolyra húzódott a szája.
Gondolom nyugtatásként szánta, hogy én is el tudjak aludni.
Azonban hiába forgolodtam, nem éreztem jól magam sehogyan.
-Máté.-suttogtam neki, bár tudtam, úgysem hallja.
-Hmmm?-hallottam meg nagy meglepettségemre, mire elmosolyodtam.
- Szeretlek.-suttogtam neki, és éreztem, hogy újra könnyek kezdik el égetni a szemeimet.
-Jó.Jó. Én is, de ha annyira szeretsz akkor már engedhetnéd, hogy aludjak.-mondta nyöszörögve, mire elmosolyodtam és eltávolítottam a könnycsepekket a szemeimből.
A mellkasomra nehéz súly nehezedett, aminek fájdalma a percek múlásával enyhült, de mégis éreztem, hogy még mindig ott van, és tudtam, a mai naptól kezdve, csak egyre nehezedni fog a cipelése, de megfogadtam magamnak, hogy erős leszek.
Nem fogom hagyni, hogy bárki is gyengének lásson.
Ha ő nem hagyja, én sem fogom...
Szia Andi !
VálaszTörlésEgyszerűen odavagyok a másik blogodért, és legszívesebben csak azt olvasnám. DE EZ? CS.O.D.Á.L.A.T.O.S ! nagyon sajnálom, Mátét ! de tudom, hogy meg fog gyógyulni, és hogy gyönyörűen fogod leírni ezt a történetet is !