2.~Hogy fogod megoldani?~

-Egyenesen Kaliforniából.-mondtam, amikor reggel helyet foglaltam az egyik bárszéken, a levelet a konyhapultra dobva.

Utáltam, hogy kettőnk közül mindig én keltem fel később. Mindig olyan érzésem volt, hogy lemaradok valamiről..

-És?-fordult meg legjobb barátom, egy gőzölgő bögrét tartva a kezében. 

-Múlt héten jött.-néztem rá komolyan. 

-Tudom.-felelte, majd egy hatalmasat kortyolt a meleg italból. 

-Miért nem olvastad el?-kérdeztem tőle, miközben az előttem heverő kibontatlan levélre meredtem. 

-Mert nem érdekel, hogy mi van benne. Ha akarnak valamit hívjanak fel.-felelte legjobb barátom, ismét hátat fordítva nekem. 

-Makacs vagy.-mondtam neki a fejemet ingatva, mire felnevetett. 

-Pont te mondod?!-kérdezte tőlem nevetve.

-Reggeli forrócsoki tálalva.-tolt elém egy színes bögrét, mire elmosolyodtam. 

-Megcsináltam volna magamnak is.-mondtam neki, mivel a jelenlegi helyzetben tényleg nem vártam el tőle, hogy bármit is tegyen értem. 

-Aha. Te ebben a konyhába, soha többé nem csinálhatsz semmit.-nézett rám, hatalmas vigyorral az arcán. 

-Hé.! Az egyszeri alkalom volt!-védtem meg magam. 

-Majdnem felgyújtottad az egész 2.kerületet. Jobb ha ezentúl elővigyázatos leszek. Bocsi.-mosolygott rám, amire csak egy szemforgatás volt a válaszom. 

-Mit fogsz csinálni?-kérdeztem tőle hosszú percek elteltével, miután helyet foglalt velem szemben.

Pár percig csak bámult maga elé, a szinte már üres bögrébe, majd nagyot sóhajtva megrázta a fejét. 

-Valahogy megoldom.-válaszolt, de egy percre sem nézett rám. 

-Máté 16 éves vagy. Ezt nem tudod csak úgy megoldani. Szükséged van a szüleidre.-néztem rá komolyan, felé tolva a fehér papírdarabot. 

-Andi! Meg tudom oldani!-förmedt rám, erősen a pultra csapva. 

-Muszáj megoldanom!-pattant fel a székről, s a nagy lendületben véletlenül az egyik szekrénynek ütközött.

Az elkövetkező pár perc történéseit alig bírtam felfogni, a következő dolog amire emlékszem, hogy Máté mellett térdelek, nyúgtatóan végigsimítva a hátán újra és újra. 

-Ez normális?-kérdeztem köhögő barátomtól, amikor egy törölközőt nyújtottam felé. 

-Aha. Ha tüdőrákom lenne. De csak vérrákom van.-nyőgte ki, miközben próbált ellenállni az őt kínzó folytonos köhögésnek, aminek következtében a szájához szorított törölköző egyre vörösebb árnyalatot öltött.

-Jó.Beviszlek a kórházba.-mondtam neki, amikor a vállát átkarolva megpróbáltam felhúzni a földről. 

-Andi, nem tudok felállni.-nézett rám komoly tekintettel, mire éreztem, hogy a pulzusom az egekbe szökik és legszívesebben sírva futottam volna ki az egész világból, de tudtam, hogy muszáj lesz kitalálnom valamit. 

-Rendben.Akkor hívom Ninát.-mondtam ki az ötletemet, miközben a remegő kezeim közé fogtam a készüléket.

Éppen tárcsázni akartam a számot, amikor Máté felnézett rám és könyörgő tekintetét az enyémbe fúrta. 

-Ne! Nem akarom, hogy aggódjon. Hívd a mentőket.. 

Ha eddig azt hittem, hogy nincs annál rosszabb, mint a One Direction új klipjére várni, miközben az idő direkt lelassul, akkor tévedtem... 

Alig ültem 2 perce a váróterem egyik hideg székén, olyan volt, mintha ezer éve várnék valamire.. 

Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy mit éreztem abban a pillanatban, valószínűleg a képébe röhögtem volna és visszakérdezem , hogy: KOMOLYAN TUDNI AKAROD.?! 

Mert amit akkor éreztem, olyan volt, mintha egy tőrt döftek volna a szívembe, és mindegy, hogy hányszor tépem ki, mire visszanézek újra ott van, és kezdhetem az egészet előröl.

-Szia.-hallottam meg egy ismerős hangot magam mellől, aminek hatására muszáj volt felnevetnem. 

-Mivan.?! Másfél év után újra feltűnt, hogy létezünk?-kérdeztem tőle úgy, hogy egy másodpercre sem néztem rá.

-Gyere. Hazaviszünk Mátéékhoz.-mondta a mellettem ülő fiú, mire azonnal felé kaptam a fejem. 

-Mi?! Én nem megyek sehova.-szögeztem le és erősen megszorítottam a szék karfáját. 

-Nem maradhatsz itt vele egész nap. Muszáj jönnöd.-nézett rám szigorú tekintettel, ami kiskorom óta halálra ijesztett, ezért felkászálódtam a székből, de nem hagytam, hogy egy másodpercre is hozzám érjen.

-Jól vagy?-kérdezte a szőke fiú, amikor lerogytam az egyik kanapéra és a tenyereimbe temettem az arcomat.

-Ezt most komolyan kérdezed?!-csattantam fel és felé kaptam könnyes szemeimet. 

-Szerintem jobb lenne ha hazamennél.-ült le velem szemben, mire dühösen felé kaptam a tekintetemet. 

-Ezt te sem gondolhatod komolyan! Nem hagyhatom pont most itt!-üvöltöttem rá és talán már szikrákat szórhatott felé a tekintetem.

-És mi lesz a felvételiddel?! A továbbtanulásoddal?! A jövőddel?! Muszáj arra koncentrálnod és hagyni Mátét.-emelte fel ő is a hangját, mire kínomban ismét felnevettem. 

-Úgy ahogy te tetted?-néztem rá komoly tekintettel, de ő direkt elkerülte a tekintetemet. 

-Andi ez nem ilyen egyszerű... 

-Mi nem ilyen egyszerű Andris?! Másfél éve alig nézel felénk! Csak a buli a pia meg a csajok! Alig hallottunk felőled valamit! És most sem vagy itt, amikor a legnagyobb szükségünk lenne rád.!-förmedtem rá,  mire a könnyek patakként kezdtek végigfolyni az arcomon.

-Azért, mert én tudom milyen elveszíteni egy barátot! Én is elveszítettem a legjobb barátom!-üvöltött rám, aminek hatására összerezzentem. 

-Én csak..félek újra átélni azt-az érzést.-csuklott el a hangja, mire talán még az eddiginél is jobban összeszorult a torkom. 

És bármekkora haragot és ellenszenvet éreztem is iránta abban a percben, mégis megindultam felé és leülve mellé, átöleltem őt.

-Annyira félek, hogy tényleg elveszítjük őt..-suttogta nekem, aminek következtében ismét könnyek kezdték el égetni a szemeimet. 

-Igen, én is..

-Szép csövek.-mosolyogtam rá legjobb barátomra, amikor segítettem kiszállni neki a kocsiból. 

-De nem fázol póló nélkül?-kérdeztem tőle, mire Nina hirtelen mellém lépett, és mosolyogva megcsóválta a fejét. 

-41 fokos láz. Szerintem a pokolba kíván bármilyen ruhadarabot is.-mondta nekem kedves hangon, és Máté másik oldalára lépve, segített, hogy valahogy bejussunk a lakásba.

-Elég rosszul néz ki.-mondtam pár perccel később a velem szemben álló lánynak, miután sikerült lefektetnünk a mi kis betegünket.

-Igen. Kapott egy kezelést...-sóhajtott fel és gondterhelt arccal rám nézett. 

-Hatalmas nagy kérés lenne, ha megkérnélek rá, hogy figyelj rá? Még rengeteg dolgom van és fogalmam sincs hol áll a fejem.-hadarta el egy szuszra és láttam a szemében, hogy legszívesebben egy tapotat sem mozdulna a testvére mellől, de sajnos nem volt más választása.

-Megleszünk.-mosolyogtam rá, mire hálásan rám nézett és ki is viharzott a lakásból.

-Mondd, hogy van rajtad ruha.-léptem be Máté szobájába csukott szemmel, mire egy kacagást kaptam válaszul. 

-Miért?Jobban örülnél, ha nem lenne?-kérdezte tőlem délceg hangon, mire megrázva a fejem kinyitottam a szemeimet.
-Szia Hollisterboy.-mosolyogtam rá, majd levetettem magamat mellé az ágyra.
Hosszú percekig csak feküdtünk egymás mellett az ágyon, miközben a plafont bámultuk.
Talán 5 vagy 6 éves lehettem, amikor hatalmas nagy ötletnek tartottuk a foszforeszkálós csillagokat. Vagy egy héten át könyörögtünk a szüleinknek, hogy had ragasszuk fel őket a plafonra, mivel akkoriban nem nagyon engedtek ki minket este csillagokat nézni..
Pedig mindketten imádtuk őket...
-Szerinted jobb lett volna ha anyuékhoz költözök Kaliforniába?-törte meg a csendet a mellettem fekvő fiú, mire felé fordítottam a fejemet.
-Miért, szerinted jobb lett volna?-kérdeztem vissza a kérdésére, mire ő megrázta a fejét.
-Nem hiszem. De ha a szüleim csak a Hollister miatt vannak ott, akkor miért nem lehetnének itthon csak miattam?-kérdezte tőlem.
-Ha tudnám, akkor már írtam volna neked róla egy könyvet.De mindent csak miattatok csinálnak..ebben biztos vagyok.-néztem rá mosolyogva, de ő továbbra sem nézett rám, csak folyamatosan a plafont bámulta.
-Hihetetlen, hogy még mindig világítanak, nem?-kérdeztem tőle, tekintetemet a plafonon lévő csillagokra szegezve.
-Olyan, mintha a barátságunk tartaná őket életeben.-mondta, majd hatalmasat sóhajtva kinyújtózott.
-Úgy elszívnék egy szál szivart..-mondta nekem sóhajtozva, mire akaratlanul is felültem.
-Mi?! Na nem, nem, nem! Eddig sikerült féken tartanom téged! Nem most fogsz rászokni a káros szenvedélyekre!-böktem felé az ujjammal, mire ő kicsit felemelve a tekintetét elnevette magát.
-Klassz anya leszel.-mondta nekem komoly hangon, aminek hatására visszadőlve az ágyra felkacagtam.
-Miből gondolod?-kérdeztem tőle. S Máté végre felém fordította a fejét és tengerkék tekintetét az enyémbe fúrta.
-Abból, hogy 11-12-13 éves korodban kész káosz voltál.Szinte utáltalak.Aztán, amikor 8.-as lettél megjött az eszed és újra rájöttem, hogy csodálatos lány vagy.Mint amilyen kiskorunkban voltál.-nézett rám komoly tekintettel és mint mindig, most is minden egyes szavát elhittem.
-Tudod azt mondják, hogy jobb később, mint soha...de ezt a "szinte utáltalak" részt jobb lett volna, ha sosem tudom meg.-nevettem fel, mire Máté kétségbeesetten rám nézett.
-De kész káosz voltál!-nevetett fel újra, én pedig kinyújtottam felé a nyelvemet.
-Te meg mindig túl tökéletes voltál, mégsem utáltalak soha!-vágtam neki vissza, ezt hallva pedig az eddig mellettem fekvő fiú, felkönyökölt.
-Miről beszélsz?-nevetett rám.
-Kitűnő tanuló, 25 hálószobás ház, játékterem, Hollister, egész évben utazol..
-És leukémiás vagyok.-vágott a szavamba, mire lehervadt a mosoly az arcomról.
-Nem értem, hogy miért pont te..-szorult el a torkom,mire Máté kérdő tekintettel rám nézett.
-Igazából sosem értettem.Nem igazán ismerek nálad jobb embert.Nem érdemled meg ezt-az egészet...-néztem rá könnyes szemekkel, mire Máté megvonva a vállát elmosolyodott.
A barna fiú hirtelen felugrott mellőlem, mire féltő tekintettel ültem fel az ágyon, nehogy valami baja essen.
-Emlékszel a folyosós játékunkra kiskorunkból?!-nézett rám vigyorogva, mire az emlékképektől, hatalmas mosoly húzódott az arcomra.