10.~14nap.~

Lassan lépkedtem felfelé a budai ház hóval borított lépcsőfokain.
Két hét telt el azóta, hogy utoljára láttam Mátét.
Két teljes hét. 14 hosszú, rideg nap.
Néha azt hisszük, hogy 14 nap jelentéktelennek számít az életünkben. Hiszen csak 14 napról beszélünk.. 14 nap leforgása alatt szinte semmi sem történik velünk.
Pedig van, akinek 14 nap túl sok változást tartogathat. S Máténak azt tartogatott.
Reszkető kézzel nyomtam meg a csengőt, majd pár másodperc múlva legjobb barátom mosolygós arcával találtam szemben magam.
A kocsiban ülve, amíg ide tartottunk, egész végig próbáltam meggyőzni magam arról, hogy Máté semmit sem változott azóta, amióta utoljára láttam. S normális helyzetben talán így is lett volna, de a jelenlegi helyzet sajnos korántsem volt normálisnak nevezhető.
Éppen ezért nem igazán lepett meg az, hogy Máté haja feltűnően ritkább lett, a bőre elvesztette a vonzó barnaságát, a teste pedig jó pár kilótól megszabadult, aminek következtében a ruhái, amik régen feszültek az izmain, most egészségtelenül lógtak rajta.
Mindig is hittem abban, hogy a szépség nem relatív. Abban, hogy egyáltalán nem attól függ, hogy mennyire vagy vékony, hogy mennyire van szép, esetleg különleges arcod, vagy hogy mennyire öltözködsz a divatnak megfelelően. Ezeknek a dolgoknak szinte semmi vagy esetleg minimális köze van a szépséghez. Hiszen szép az, akinek szép a lelke.
Éppen ezért láttam még mindig ugyan olyan gyönyörűnek Mátét. Annak ellenére, hogy a rák már szívesen mutatta meg magát a testén. Mintha nem akart volna tovább bujkálni mások előtt. Mintha direkt meg akarta volna mutatni azt, hogy Máté felett most már ő uralkodik. Hogy mostantól már mindent ő irányít, s minden tőle függ.
- Bejössz vagy hagyjalak kint az ajtó előtt és majd hívjalak fel és telefonon beszélünk?- kérdezte tőlem Máté kellemes, rekedtes hangja, ami azonnal kirángatott a gondolataim világából.
Nevetve megráztam a fejemet és egyetlen hatalmas lépéssel már be is kerültem a jó meleg, tölgyfa, tenger és Máté illatú házba.
Annak ellenére, hogy Máté nem élt a szüleivel, és minél messzebb is akart lenni tőlük, a házon mindig is érezhető volt Máté Kalifornia iránti szeretete.
Budán voltam, de itt mindig úgy éreztem, mintha egy köztes világban akadnék.
Se Buda, se Kalifornia. Valahol a kettő között.
- Andrea, Máté! Gyertek fel segíteni pakolni!-hallottam meg Andris hangját valamelyik emeletről, mire kérdőn Máté felé emeltem a tekintetemet, azonban ő még véletlenül sem nézett rám, ami már magában rosszat jelentett.



- Bontsd ki azt a dobozt és vannak benne kisebb Hollister pólók meg nadrágok. Szerintem előnyösebbek lennének most Máténak.- mondta a szőke hajú fiú, mire egyből meg is tettem azt, amire kért és kihalászva a nekem tetsző darabokat éppen azon voltam, hogy elinduljak lefelé, hogy Máté szobájába vigyem a ruhákat, amikor Andris megállított.
- A bőröndbe tedd.-mondta, mire a vér is megfagyott bennem és a kezemben tartott darabok kihullottak a kezemből, egyenes Máté csupasz talpaira, aki pont akkor lépett be a szobába.
Könnyes szemekkel néztem fel rá, mire ő megvakarva a homlokát, próbálta megmagyarázni az egyértelmű helyzetet, de időt sem hagyva neki arra, hogy bármit is mondjon kirohantam a szobából, egyenesen a saját kis kuckóm felé.

Az ölembe tartva próbáltam folytatni a már elég hosszú ideje vezetett naplót, de a könnyeim folyton megakadályoztak abban, hogy bármit is tisztán lássak a papíron.
Sosem volt velem. Sosem voltam velem hosszabb ideig. Volt, hogy évekig nem láttam őt, s igazából talán ez is volt akkor a megszokott, de most, hogy beteg lett, szinte őrjítő volt a tudata annak, hogy több ezer kilométer választhat el tőle.
Talán most, hogy a levegőben ott lebegett az elvesztés tudata, rosszabb volt elengedni őt.
 Sokkal-sokkal rosszabb.
- Mit írsz?-hallottam meg Máté hangját, amire akaratlanul is összerándult a gyomrom.
- A naplómat.-mondtam neki monoton hangon, miközben megtöröltem a szemeimet.
- Nem is írsz naplót.- mondta nekem a barna srác, mire cinikusan felnevettem.
- De. Azóta, amióta tudom, hogy leukémiás vagy. Beleírok mindent. Amit érzek, ami történik veled, amit átélünk. Persze, ha elutazol Kaliforniába, akkor semmi értelem sincs az egésznek.-mondtam halkan, mire Máté leguggolt mellém és ráhajtotta a fejét a térdemre.
- Ígérd meg, hogyha meghalok, akkor kiadod könyvben. Hogy mindenki megtudja, hogy mennyire csodálatos kishúgom volt, és mennyi mindent tett értem.-mondta Máté, majd egy puszit nyomott a térdemre és leülve a földre, dobolni kezdett a lábaimon.
- Az lesz a címe, hogy egy túlélő igaz történetet. Túlélő nélkül nem lesz könyvem.-mondtam mosolyogva Máténak, azonban a könnyeim újra végigfolytak az arcomon.
Próbáltam letörölni őket, de az égő nyom sehogy sem múlt el, akármilyen erősen is dörzsöltem az arcomat.
Hosszú percekig néma csönd honolt a szobában, majd Máté hirtelen megszólalt.
- Nem megyek el Kaliforniába. Elolvastam a szüleim levelét. Vagy Bécs, vagy Kalifornia. És az ésszerű és talán a helyes választás is Kalifornia lenne, de én mégis Bécset választottam. Tudod, miért?-kérdezte tőlem Máté, mire a könnyeim mögül lenéztem rá és remegő hangon elsuttogtam neki egy nem tudom-ot.
- Azért, mert minél közelebb akarok lenni a családomhoz. És a vér szerinti családom talán Kaliforniában van, de az igazi családom itt van. A szüleid és nélküled fogalmam sincs mi lenne velem. Ahogyan Andris, Eszti és az ő szüleik nélkül sem. Sokáig abban reménykedtem, hogy egyik nap anyu és apu belépnek a bejárati ajtón. Vagy a kórtermem ajtaján...de egyik sem történt meg. Szóval egyértelmű, hogy kik azok, akiknek tényleg számítok.-mondta nekem Máté, mire letérdeltem mellé és erősen magamhoz húztam, miközben a kezem végigfutott a hajában, aminek következtében éreztem, hogy valami hozzátapad az izzadt tenyeremhez.
Máté háta mögött az arcom felé fordítottam a tenyerem és hajszálak sokasága tapadt hozzá, szinte minden egyes négyzetméterén.
Nyomtam egy puszit Máté homlokára, majd gyors léptekkel kifutottam a mosdóba és erőtlenül támaszkodtam neki a mosdókagylónak, majd a hideg víz alá dugtam a kezemet, hogy Máté hajszálai eltűnjenek a tenyeremről.
Néhány hosszú percig csak bámultam magamat a tükörben, majd a kezemet erősen a csempéhez csaptam és hirtelen kitört belőlem minden.
Az érzések belülről szinte szétszakítottak, aminek következtében a hátam a csempéhez nyomtam és végigcsúsztattam rajta, amíg a földre nem zuhantam.
Aki nem ismer, azt hiszi, hogy nincsenek érzéseim. Hogy egy kívül minden, belül semmi lány vagyok. Sosem értettem, hogy miért lát mindenki ilyennek, hogy miért látja mindenki a rosszat bennem. De most megértettem.
Mindig próbáltam erős lenni, talán túlságosan erős, ami miatt egy hatalmas falat húztam magam köré és mindenkit próbáltam eltaszítani magamtól, mert nem akartam, hogy bárki is bántson, esetleg belém rúgjon.
De bármennyire is próbáltam az elmúlt másfél hónapban erős maradni, most megtörtebb voltam, mint valaha.
A könnyeim patakként folytak végig az arcomon, a testem pedig nem akart engedelmeskedni nekem. Mintha minden erőm elszállt volna. Mintha a légzés is túl nagy fájdalommal járt volna hirtelen...
Sokan nem hisznek a feltétel nélküli szeretetben. Pedig van. Valódibb, mint bármi más.
Sosem tettem semmi olyat, amit miatt kiérdemeltem volna egy olyan csodálatos ember szeretetét, mint Mátéét. Soha. És valószínűleg soha nem is fogok tudni olyat tenni...akkor sem, ha Máté örökké élne.
És mindezek ellenére, ő rengeteg szeretet adott nekem mindig is. Kiskorom óta.
És egyszerűen képtelen voltam felfogni azt, hogy az-az ember, aki mindig is vigyázott rám, aki mindig mellettem volt most lehet, hogy csak évekig, netán hónapokig lehet csak mellettem.
És utáltam ezt-az érzést. Utáltam érezni azt, hogy bármelyik percben elveszíthetek valamit az életemből, ami mindig is ott volt. A születésem napjától kezdve..
Mindig.

Fogalmam sincs mennyi ideig sírhattam a mosdóban teljesen egyedül, de hirtelen Máté illata megcsapta az orromat és pár másodperccel később, a meleg ölelésébe vont.
Csak ültünk ott hosszú percekig, és én sírtam. Máté viszont nem.
És akkor, abban a percben, hihetetlenül önző embernek éreztem magamat.
Nem akartam erős maradni. Semmi kedvem sem volt hozzá.
Szívem szerint egész nap csak ültem volna ott, és sírtam volna, addig, amíg el nem múlik ez a pokoli fájdalom.
De erősnek kellett maradnom. Nem magam miatt, hanem miatta...


- Foszforeszkáló festék.-mondta Máté, mire Andrissal kérdőn ránéztünk.
- Haver, tudom, hogy beteg vagy meg minden, de ne ilyenkor akard élni a gyerekkorod kérlek.-mondta neki Andris, mire felnevettem, Máté pedig szúrós tekintettel bámult ránk, mint egy öt éves, akinek éppen eltörték a kedvenc játékát.
- Nyomd bele a tenyered.-mondta nekem barna hajú barátom, mire megvonva a vállamat a fehér festékbe nyomta a tenyeremet, ami nemhogy megfogta, de szó szerint hozzá is tapadt a bőrömhöz.
- Oké, akkor most mássz fel Andris nyakába és nyomd oda a plafonra, az utolsó X-hez.-mondta nekem, mire viccnek véve az egészet elkezdtem nevetni, természetesen a szőke fiúval együtt, azonban Máté teljesen komoly arccal állt velünk szemben.
- Várj. Ezt most komoly?


- Andris tegyél le! Úristen le fogok zuhanni. Meg fogok halni.- sikítottam csukott szemmel, mire hirtelen lezuhantam a puha ágyra és nevetve a hasamra fordulva, felnéztem a szőke fiúra.
- MÉGEGYSZER.-mondtam hatalmas mosollyal az arcomon, mire Andris hitetlenkedve megcsóválta a fejét, és nem reménykedtem abban, hogy még egyszer megismételhetem az igenis élvezetes mutatványt.
Máté pont mellettem feküdt, mire Andris is leheveredett mellém és felvont szemöldökkel figyelte a barna hajú fiút, miközben a testéből kiálló katéter körül körzött az ujjával.
Már szinte megszokott volt számomra, hogy Mátét az esetek 95%-ban póló nélkül látom ésbár mindig mindenki azt hitte, hogy köztem meg közte több van, vagy esetleg lesz, ez sosem volt igaz, éppen ezért nem volt zavarba ejtő a félmeztelen fiú. Mert bár a szívem minden szeretetével szerettem őt, ahogy Andrist is, sosem néztem rájuk máshogy, mint a bátyáimra.
- Andi lekapcsolod a villanyt?-kérdezte hirtelen Máté, mire biccentve egyet felálltam és villanykapcsolóhoz lépve lekapcsoltam azt, mire a plafonon megjelentek a kézlenyomataink, zölden világítva, s igazából nem is ez volt ami lesokkolt, hanem az, hogy a tenyereinkben kisebb tenyerek voltak. És hirtelen bevillant egy emlék kiskorunkból és mosolyogva a két fiú felé emeltem a tekintetem.
Azonban, amikor megpillantottam Máté testét, szóhoz sem jutottam.
A fiú erei zölden világítottak, minden egyes ér, majd a szívénél az összes összeért.
Könnyes szemekkel hol rám, hol Andrisra nézett és halkan megkérdezte:
- Szerintetek, ha az összes innen indul, és ide fut be, mennyi esélye van annak, hogy egyszer csak leáll a szívem?

9.~Gondolod?~

-Ugye tudod, hogy nem szabadna pályára lépned úgy még 1-2 hónapig?-kérdeztem az előttem lépkedő fiútól, aki fel-le pattogtatva a labdát hirtelen elrugaszkodott a földtől és csont nélkül beletalált az eléggé távol lévő palánkba.
- Hű..úgy tűnik a tehetségedet nem veszítetted el.Nem úgy, mint a bokádat.-mondtam Andrisnak, mire szúrós tekintettel felém fordult.
- Attól, hogy elveszítünk valamit, esetleg a végtagjainkat, a családunkat, a barátainkat vagy éppen a bokánkat, nem kell korlátozva lennünk azok iránt a dolgok iránt, amik boldoggá tesznek minket.-mondta nekem kissé bunkó hangnemben, majd mielőtt bármit is reagálhattam volna elfutott a terem másik végébe a labdájáért.
Végiglépkedtem a kosárpálya padlóján, majd oda, ahova mindig is szoktam, leültem.
Kiskorom óta szerettem nézni, ahogyan Andris trükközik a labdával, tökéletes kosarakat dob be, vagy esetleg hatalmasakat esik.
Még nekem is nehéz volt elfogadnom azt, hogy nem nézhetem meg több meccsét, nem láthatom őt többször nyerni. Elképzelni sem mertem, hogy neki milyen lehet, hiszen a balesete után ránézni sem tudott a kosárlabdára, most pedig akármekkora fájdalommal is jár neki, minden egyes nap képes futkározni azzal az átkozott labdával.
- Oké.Mondd, hogy mi a hátsó szándék. Nem igazán hozol bárkit is a szent helyedre.-terültem végig a padlón és meglepő módon nem igazán lepődtem meg azon, amikor Andris teste átugrott felettem.
- Nem szeretném azt, hogy az aggodalmad miatt bármiben is korlátozd Mátét. Tudom, hogy félsz, hogy bármi baja is esik, de Andi ismerjük csak be ennél nagyobb baja nem igazán eshet. Nem szeretném, ha mindentől eltiltanád. Szar lenne, ha én félholtan nem csinálhatnám azt, amit szeretnék.-mondta nekem Andris, mire felülve, újra láthattam egy gyönyörű szépen végrehajtott három pontost.
- Ezt most komoly?! Akkor mit kellene csinálnom? Engedjem, hogy bemenjen egy medve barlangjába, esetleg, hogy éheztetett cápák közé ugorjon?-kérdeztem Andristól kissé felháborodottan, mire ő felém sem fordult, úgy válaszolt nekem.
- Például. Nem pont ilyen dolgokra gondoltam, de ezek sem rosszak. Felírom a bakancslistára.-mondta nekem a kosárpalánkra koncentrálva, mire tágra nyílt szemekkel felugrottam és mielőtt elhajította volna a labdát, kikaptam a kezéből és a hátam mögé rejtve mindig úgy forogtam, hogy véletlenül se tudja elérni azt.
- Most komolyan elgondolkoztam azon, hogy ki betegebb. Te vagy Máté.-néztem mélyen Andris szemébe, mire ő felnevetett, pedig egyáltalán nem viccnek szántam a teljesen komoly kijelentésemet.
- Andi én is ugyan úgy szeretem őt, mint te.-nézett a szemembe, majd próbálta visszaszerezni tőlem a labdát, természetesen sikertelenül.
- Ne, kérlek ne.! Meg ne próbáld összehasonlítani az én szeretetemet a tiéddel, oké.?! Teljesen más a kettőnk szeretete. És tudod miért?! Azért, mert én egyszer szeretnék anya lenni, ezért kiskorom óta bennem van az az ösztön, hogy muszáj megvédenem azt az embert, akit szeretek, mindentől.! Leszarom, ha ez miatt bunkó és kevésbé kedvelt, esetleg idióta ember leszek.! Nem érdekel. A kettőnk szeretet közt az a hatalmas különbség, hogy te úgy akarsz jót neki, hogy jófej maradj a szemében, akkor is, ha később ezzel csak ártani fogsz neki. Én pedig csak simán jót akarok neki. Teljesen mindegy, hogy esetleg egy ribanc leszek a szemében. És tudod, miért nem adom vissza ezt a rohadt labdát.?! Azért, mert nem szabad kosaraznod.! Tudom, hogy szeretnél és én is szeretném, ha boldog lennél, esküszöm.! De Andris ugye hallottad, amikor az orvos azt mondta, hogyha idő előtt elkezded az edzéseket, akkor akár tönkre is mehet az egész lábad, sőt soha többé nem terhelheted meg?! Lehet, hogy pokolian nehéz várni. Főleg olyan dologra, amit nagyon, nagyon szeretsz, de van, hogy megéri.! És visszaadom a labdát. De ne engem hibáztass majd, ha a következő kontrollodon közlik veled, hogy a bokád semmit sem javult..sőt...-mondtam Andrisnak, majd tartva vele a szemkontaktust a kezébe nyomtam a labdát és egyszerűen csak elsétáltam, meg sem várva azt, hogy mit fog mondani.
Utáltam a hideget. Főleg, akkor, amikor kívül képes voltam megfagyni, de belül nem. Pedig mindennél jobban vágytam arra, hogy képes legyek megfagyasztani minden bennem tomboló érzést, azt, amit éreztem.
Minden fiatal azt hiszi, hogy minden csak a külsőről, esetleg a felszínes érzésekről szól, arról, hogy tönkretegyen, elítéljen más embereket. Arról, hogy jót nevessen másokon, az érzései miatt vagy teljesen más miatt.
Mielőtt Máté beteg lett én is így gondoltam. Szerettem a hazugságaim mögé rejtőzni, szerettem elítélni vagy esetleg nevetni másokon, annak ellenére, hogy a szüleim soha, de soha nem akarták volna, hogy olyan legyek, amilyen régen voltam..
Aztán egyetlen telefonhívás megváltoztatott mindent. Sosem felejtem el azt- az estét, amikor megtudtam, hogy Máté beteg. Sosem gondoltam volna, hogy annak ellenére, hogy te nem hordozol egy rákos sejtet, képes vagy annyira részese lenni ennek az egésznek, hogy szinte úgy érzed, mintha te is beteg lennél. Pedig egyáltalán nem vagy az. Talán soha nem is leszel. Mégis rettentő nagy fájdalommal jár. Hatalmassal.
Sosem mertem belegondolni abba, hogy vajon Máté min megy keresztül, sőt megkérdezni sem mertem tőle.
Mindig valami kis, értelmetlen dolog miatt siránkoztam Máténak. Az miatt, hogy esetleg egy srác nem kedvel viszont, az miatt, mert sose vagyok elég jó, az miatt, mert rossz jegyet kaptam a suliba, az miatt, mert összevesztem valakivel...
Élete során egyetlen egy lány miatt sírt nekem, sosem kapott rossz jegyet, sose veszekedett senkivel, kivéve a szüleivel, vagy éppenséggel velem...
Nagyon kevés olyan pillanat volt, amikor Máté panaszkodott volna nekem bármi miatt is.
Leukémiás.
Mégsem hallom egész nap, hogy mennyire fáj neki vagy, hogy mennyire rosszul van, esetleg mennyire, de mennyire nem akarja ezt az egészet..
Ő mindig csak hálás volt. Ezért, mert mellette voltam. Ami természetesen nekem teljesen egyértelmű és természetes volt, de neki nem.
Szörnyű érzés lehet úgy  felnőni, hogy a szüleidet nem is érdekled, akkor sem, amikor halálosan beteg vagy. Akkor sem, ha talán nemsokára történik veled valami...
Hatalmas léptekkel kezdtem el szaladni a budai utcákon, majd levegő után kapkodva estem be a kórházi ajtó ajtaján.
- Te sem akarsz így látni..-mondta Máté, amikor besétáltam a kórterem ajtaján és leültem mellé.
A fiú mellkasa szabálytalanul mozgott fel-le, hol túl gyorsan, hol túl lassan...
- Annyi mindent akartam még tenni a világban. Valami olyat, amit miatt emlékeznének rám. Erre tessék. Milliárdos vagyok, 16 éves, alig tudja pár ember a nevemet és leukémiás vagyok. Még a szüleim se tudják, hogy hogyan nézek ki most. Ki akarna emlékezni rám, ha még ők sem akarnak majd?-nézett rám Máté könnyes szemekkel, aminek hatására az én szemeim is megteltek könnyel, majd mosolyogva ránéztem.
- Szeretnék neked egészséges vért adni. Szeretnék neked egy csodadoktort adni, esetleg egy gyógyírt, ami elűzi a leukémiádat. De képtelen vagyok rá. Igazából csak egyetlen egy dolgot tudok adni. A szeretetemet. Semmi többet. És igazából úgy érzem, hogy jelenleg csak ennek az egynek van értelme. Mert a vér egyszer eltűnhet, a csodadoktor egyszer meghalhat, a gyógyír pedig egyszer majd eltűnik. A szeretetem, azonban mindig itt lesz. Akkor is, ha már én nem. És Máté rengeteg mindent köszönhetek neked. Rengeteg mindent. Azt, hogy megtanítottál így szeretni. Eszméletlen sok mindenre megtanítottál engem. Bár neked köszönhetem azt is, hogy az miatt esek bele másokba, mert azt hiszem, hogy sokkal jobbak, mint amilyennek kívülről látom őket. Azt hiszed, hogy nem tettél semmit sem az életedben.?! Ohh, dehogynem.! Olyan embert faragtál belőlem, amire azt hiszem, hogy saját magam is kezdek büszke lenni. És, ha esetleg lesz olyan srác, aki szeretni fog, annak ellenére, amiket hall rólam, annak ellenére, aminek hisznek mások és annak ellenére is, hogy elítélne, meg fogja köszönni ezt neked. Tudom. Mert hé.! Azt hiszem, hogy mostanában nálam jobban senki sem tud szeretni. És, tudod, ha egyszer fiam lesz, pont olyan lesz, mint te. Azt akarom, hogy pont olyan legyen, mint te. Mert annak ellenére, hogy a szüleid nem büszkék rád, annak ellenére, hogy nem érdekled őket, én imádnám a kisfiamat, ha olyan lenne, mint te. Mert egy anyának nem okozhatna nagyobb örömöt az, minthogy egy ilyen tiszta lelkű gyermeke legyen. Tudod, soha, de soha nem fogok nálad jobb barátot kapni. Soha. És talán nem is szeretnék. Emlékszel arra, amikor anyuék azt mondták, hogy ebből úgy is szerelem lesz.? Talán sokkal-sokkal jobb, hogy nem így lett. Mert sokkal nagyobb szükségem van rád így, és remélem, hogy részese leszel, majd a hátralévő életemnek is. Te lennél a szuper keresztapu, aki megtanítja szörfözni a gyerekeimet, aki venne nekik Ferrarit az édes 18 szülinapukra, aki megtanítja őket arra, amire engem is. Feltétel nélkül szeretni.-mondtam Máténak, miközben egyre jobban és jobban szorítottam a kezét, annak ellenére is, hogy Máté eltorzult arccal nézte, ahogyan az egyik cső körül vörösleni kezd a mellkasa.
- A legcsodálatosabb ember vagy, akit ismerek. És egy kretén az, aki ezt nem veszi észre, oké?! De ezt már ezerszer elmondtam neked. És Andi elmondhatatlanul szeretlek, de ez szó szerint összeszorította a mellkasomat és azt hiszem, alig kapok levegőt.-mondta Máté erőtlenül, mire kétségbeesetten futottam ki a recepcióhoz, miután megnyomta a hívó gombot a szobában.


- Mennyi idegi lesz ez így?-kérdeztem a velem szemben álló, meglehetősen fiatal orvost.
- Sajnos azt hiszem, jobb lesz, ha hozzászoktatja a barátját a kórház gondolatához. Kivéve, ha minden egyes másodpercben mellette tudnak lenni az otthonában. De ez ilyen otthoni megfigyeléseknek sosem lesz jó vége.-mondta nekem, majd megsimítva a vállamat, tovább sétált.
- Igazad volt..-hallottam meg Andris hangját, mire  180 fokos fordulatot véve szembe is kerültem vele.
A szőke fiú a kezembe nyomta az alig pár órája látott kosárlabdát, majd fürkésző tekintettel bámult rám.
- Egy este alatt képes vagy megfektetni egy tucat csajt, túléltél egy balesetet, képes vagy holt részegen teljesen jól vezetni, ami igazából csak azért van, mert hozzászoktál.Szerinted képes lennél vigyázni egy leukémiás fiúra? És tudod mit. Neked volt igazad. A legtöbb jót szeretném neki szerezni, amíg lehetőségem van rá.-mondtam Andrisnak, a labdát bámulva.

8.~Harcolj~

Érezted már úgy, hogy legszívesebben felgyorsítanád az időt.? 

Megnézni, hogy mi fog történni veled a nap végén, esetleg a következő héten.. 

Teljesen biztos vagyok benne, hogy igen. 

Én is ezerszer éreztem már így.. 

Azonban abban a percben, amikor a kórházi falat bámulva próbáltam fájdalom nélkül levegőt venni, azt kívántam, hogy bárcsak megállna az idő. 

Bárcsak megszűnének az érzéseim, bárcsak kikapcsolna az a fájdalom, ami bennem élt.. 

De az időt se felgyorsítani, se lelassítani  nem tudjuk. Képtelenek vagyunk rá. 

A dolgok csak úgy megtörténnek velünk. Akár akarjuk, akár nem.

De én nem voltam felkészülve ezekre a dolgokra. Próbáltam felkészülni rájuk, próbáltam úgy csinálni, mintha minden teljesen rendben lenne és mintha teljesen jól viselném ezt az egészet... 

De az igazság az volt, hogy rettegtem. 

Rettegtem attól, hogy Mátéval történni fog valami és rettegtem attól is, hogy a fájdalmam és az aggódalmam egyre rosszabb és rosszabb lesz..

Felhúztam a lábaimat a mellkasomhoz és erősen átkulcsoltam őket. 

Éreztem, ahogyan a könnycseppek gyűlni kezdenek a szemembe, de nem hagytam, hogy távozzanak onnan. 

Nem szerettem volna gyengének tűnni. Nem szerettem volna azt, hogy pont én ne legyek erős ezekben az időkben.

Nem szerettem volna, hogy Máté ez miatt ne akarjon erős maradni. 

-Gyere kicsim.-hallottam meg édesapám hangját, mire megráztam a fejemet. Eszem ágában sem volt elmenni innen. 

-Több napig itt lesz. Nem maradhatsz itt. Tudom, hogy nehéz, de az lesz a legjobb, ha most pihensz egy kicsit, rendben.?-ült le mellém édesapám, mire felé fordítottam könnyes tekintetemet. 

-Nem szeretném itt hagyni.-suttogtam, mire egy lágy mosoly kíséretében hatalmas puszit nyomott a homlokomra. 

-Mindig vele vagy. Ahogy ő is veled.

Nagy nehezen betáltam az éjszakai fényben a bejárati ajtón, majd vak sötétben felbotorkáltam Máté szobájába és belefészkeltem magam az ágyába. 

Erősen magamhoz szorítottam a takarót és olyan mélyen fúrtam bele az arcomat, amennyire csak tudtam... 

Fura volt, hogy alig pár óra leforgása alatt, ennyi mindent képes tenni egy betegség az emberi testel. 

Lassan beszívtam Máté illatát és hagytam, hogy végigjárja a testemet és finom melegséget csempészen a szívemben. 

Mindig mindenki azt hitte, hogy a barátságunk nem valódi, hogy kitaláció az egész, egy hazugság... 

Amikor mindig mindenki elkezdett ezzel a dologgal vádolni elgondolkoztam ezen. 

Hihetetlen volt, hogy egy olyan barátság, mint a miénk valódi lehetne. 

Hihetetlen volt, hogy képesek vagyunk ennyire feltétel nélkül szeretni a másikat..

Valamikor volt egy olyan pillanat, amikor úgy éreztem, hogy egy ilyen barátság tényleg nem lehet valódi, ezért semmi értelme az egésznek. 

Aztán rájöttem, hogy lehet, hogy mindenki mást hisz ezzel kapcsolatban, de Máté és az én barátságom nem is lehetne valódibb.

Lehet, hogy írtó keveset látjuk egymást néha, sőt van, hogy hónapokig nem hallunk egymás felől, de mindig ott vagyunk a másiknak, ha szükségünk van egymásra. Mindegy, hogy a világ melyik felén vagyunk éppen. 

Lehet, hogy képesek vagyunk vérig sérteni, megalázni, megbántani a másikat, de nem telik el úgy egyetlen egy másodperc sem, hogy ne szeretnénk a másikat.

És tudom, hogy nem volt mindig felhőtlen, sőt legtöbbször hurikános volt a kapcsolatunk, de semmi pénzért sem cserélném el bármi másra... 

Mert minden egyes percért hálás vagyok.

A gondolataimból egy féltő ölelés szakított kire, mire megfordulva az ágyban Andrissal találtam szembe magam. 

Csillogó szemekkel bámult rám, mire egy bátorító mosolyt csalva az arcomra, erősen magamhoz húztam. 

Nehéz volt. Eszméletlen nehéz volt nekem is. Irgalmatlanul nehéz.. 

De neki még nehezebb... 

-Azt hinnéd, hogy minden egyes betegségre van gyógyír. Vagy azt, hogy egy szilánkos bokatörés a világ vége. Pedig nem.-mondta nekem halkan, mire kissé felnevettem. 

-Vagy azt, hogy a gazdag budai gyerekek élete tökéletes. Pedig nem.-mondtam, mire Andris belemarkolva a hajába, megrázta a fejét. 

-Tudod mindig úgy néztem rád, mint a kishúgomra. Tényleg mindig. Minden egyes percben. És tudom, hogy neked ezzel nincs semmi gondod. Tudom. De rájöttem, hogy már egyáltalán nem vagy az. Egy igazi érett nő kezdesz lenni és ezt kurva nehéz elfogadni és feldolgozni is, de egyáltalán nem érzem kettőnk között már azt a 4év korkülönbséget, pedig régen kínzóan érezhető volt.-nevetett fel a mellettem fekvő fiú, mire egy hatalmas lökéssel majdnem sikerült elérnem azt, hogy az egész franciaágy az enyém lehessen.

Andris nevetve visszapördült a helyére, majd egy párnát hozzámvágva megköszörülte a torkot. 

-Csak azt akartam mondani, hogy sem Máté, se én nem viselnénk ilyen jól ezt az egészet, ha te nem lennél itt..Mert annak ellenére, hogy a trionkból te vagy a legkisebb, talán te viseled legjobban ezt az egészet. És ez ösztönző és erőt ad. Nem csak nem. Hanem neki is. Akkor is, ha nem mondja. Tudod milyen..-mondta Andris, mert átölelve engem belevackolta magát a takarók és párnák sokaságában.

-Várj. Mióta van nekünk triónk.?-fordultam Andris felé. 

-Amióta megszülettél. Előtte duónk volt. Az sokkal energiatakarékosabb volt.

7.~Mesélj.~

-Tíz éves korod óta tetszik neked. Nem gondolod, hogy élned kellene a lehetőséggel, hogy most ő is érdeklődik irántad?-kérdeztem az ablak előtt álló fiútól, miután a szőke, mosolygós lány távozott a házból.

Máté lassan felém fordult, majd fáradtan sóhajtott egyet és kissé nekidőlt a falnak, valószínűleg az erőtlensége miatt. 

-Nem. Nem gondolom.-mondta a barna hajú fiú, mire értetlenül bámultam rá az egyik lépcsőfokról. 

-De Máté...-kezdtem bele a mondandomba, miszerint is meg kellene próbálni ezt az egészet. Hiszen tudom, sőt teljesen tisztában vagyok vele, hogy Máté szerelmes. Nem csak egyszerű tetszésről van szó. Annál sokkal-sokkal többről. 

-Andi! Nem tehetek úgy, mintha minden teljesen rendben lenne, oké?! Nem tehetek úgy, mintha a testemet nem marcangólná belülről egy halálos betegség.! Tudom, hogy te legszívesebben úgy tennél, de én képtelen vagyok rá.! Mert a rohadt életbe, szinte ég a testem a vérem áramlásától.! Nem akarok még egy embernek fájdalmat okozni egy hülye betegséggel.! Lehet, hogy azt mondják, hogy ki kell használni az időt, amit még a földön tölthetsz és én szeretném is kihasznàlni.! Komolyan.! De ha ez azzal jár, hogy más emberek szeretét kell kihasználnom, akkor köszönöm, de nem kérek belőle.!-emelte fel a hangját a velem szemben álló fiú, mire könnyek ezrei gyűltek a szemembe, de pár másodperc leforgása alatt sikerült meggyőznöm magam arról, hogy nem muszáj sírom, akkor sem, ha nagyon szeretnék.

A gondolataim és az érzéseim csatát vívtak a fejemben és a szívemben. Sosem hittem volna, hogy egyszer ilyen vágányra terelődik az életem. Egy olyan vágányra, ahol egy halálos betegséggel kell megküzdenem a legjobb barátom oldalán..

-Miért csinálod ezt.?! Máté te komolyan nem fogod fel ezt az egészet.?!Nem akarsz nekünk fájdalmat okozni. Oké. Megértem. Ez nagyon szép tett, de mikor fogod már fel, hogy úgyse tudsz már nagyobb fájdalmat okozni nekünk.?! Tudod te, hogy mennyi fájdalommal jár csak a gondolata is annak, hogy elveszíthetünk téged.?! Fogalmad sincs róla, ugye.?! Vagy végignézni a kemmoterápiás kezelésed, érezni az illatodat, vagy egyszerűen csak rád nézni is.! Mert valahányszor csak meglátlak vagy rád gondolok eszembe jut az, hogy elfogok veszíteni egy olyan dolgot az életemből, amit soha, de soha nem akartam.! Ne csinálj úgy, mintha az okozna nekünk fájdalmat, hogy melletted lehetünk és szerethetünk téged.! Ne csináld ezt.! Mert lehet, hogy te vagy beteg, de mi vagyunk azok, akiknek majd lehet, hogy nélküled kell élniük.! Ne csinálj úgy, mintha csak te lennél a leukémia áldozata.! Mert nem csak te vagy.!-mondtam olyan hangosan, amennyire csak bírtam, de a mondandom végére már annyira szipogtam és sírtam, hogy számomra is érthetetlen volt, amit össze-vissza hadováltam. 

Máté üveges tekintettel bámult rám, majd könnyes szemekkel elkezdett felém jönni, de sírva hátat fordítottam neki és olyan gyorsan rohantam fel a lépcsőn, mintha az életem múlna rajta.

Érzések. 

Mielőtt Máté beteg lett, csak voltak. Csak úgy voltak. Nem jártak nagy fájdalommal, nem voltak íntenzívek, csak tudtam, hogy vannak.

Viszont amióta az életem ezen a vágányon robog, beleőrülök az érzéseimbe. Mintha szétszakítanának belülről, mintha az egész testem felett átszeretnék venni az irányítást. Mintha érzésekből állnék össze.... 

Mintha ezekből táplálkoznék.... 

Hirtelen besüpedt mellettem az ágy és egy hihetetlenül ismerős illatt kúszott bele a testembe, ami mindig megnyugtatott és mindig mosolygásra késztetett. 

Lassan megfordultam és a másik oldalamra gördülve, Máté arcával és tengerkék szemeivel találtam szembe magam. 

Hosszú percekig csak néztem a gyönyörű szempárba, azonban hirtelen könnycseppek folytak végig a fiú arcán. 

-Félek. Nagyon-nagyon félek.-suttogta nekem a fiú zokogva, mire az arcára simítva a kezemet, erősen magamhoz húztam és úgy kapaszkodtam belé, mintha a szeretettemel képes lettem volna megszűntetni a fájdalmait, pedig nem voltam rá képes... 

Bárcsak képes lettem volna rá.  

Amikor már azt hittem, hogy Máté végre megnyugodott, hirtelen olyan hangosan kezdett üvölteni az ölelésémben, hogy legszívesebben sírva fakadtam volna a félelemtől. 

-NAGYON FÁJ.! ANDI EZ NAGYON FÁJ.!-üvöltötte zokogva, egymás után és után ugyanazokat a szavak, mire megpróbáltam összeszedni a gondolataimat és visszaemlékezni arra, hogy miket is mondott az orvos régebben.. 

De szinte lehetetlennek tartottam azt, hogy képes legyek tisztán gondolkozni és átlátni a helyzetet. 

-ANDI KÉRLEK SEGÍTS.! NAGYON FÁJ.-hallottam meg Máté zokogó hangját, immáron messziről, mivel a konyhában lévő gyógyszeresszekrény előtt álltam és megpróbáltam kiválasztani a megfelelő injekciót, de akárhányszor kinyújtottam a kezem, remegve vissza is rántottam. 

Azonban Máté kétségbeejtő és eszméletlen hangos zokogása azonnali cselekvésre kéztetett. 

Felkaptam az immár helyes tűt és rohanni kezdtem felfelé, amilyen gyorsan csak tudtam, majd felhúzva Máté pulcsiját, hatalmas levegőt véve a megfelelő helyre szúrtam a tűt. 

A könnyeim hirtelen utat engedtek maguknak, amik eddig az engem kínzó félelem miatt, nem mertek előjönni. 

Máté zihálva, hatalmas levegőket véve feküdt a kezem alatt, a szemei kivörösödtek a túlzott sírástól, a jobb kézfeje pedig belilult, valószínűleg a fájdalom miatti ökölbe szorítás eredményeként. 

Sírva dőltem rá Máté mellkasára, mire ő erőtlenül, de mégis hatalmas szeretettel végigsimított a hajamon. 

Sosem éreztem még ilyen közel magam az elveszítés érzéséhez. 

Soha nem is akartam... 

Ha választhattam volna a-között, hogy még 1-2évig vele lehetek és a legjobb barátja maradhatok, de végül meghal, vagy a-között, hogy 90éves koráig élni fog, boldog lesz, de nem leszünk barátok, akkor gondolkodás nélkül a második lehetőséget választottam volna...

Mert én nem akartam boldog lenni. 

Én csak azt akartam, hogy ő az legyen.

-40 fokos láz. Azt mondták egy ideig nem fog lemenni.-ültem le Máté mellé az ágyra, miután távozott az orvos és főztem neki egy teát, amit a fekvő fiú mosolyogva el is fogadott.

-Gondoltam, hogy valami hasonlóról lehet szó. Mostanában egy megfázás is ezerszer nagyobbat üt, mint amúgy ütne, nemhogy egy 40 fokos láz.-mosolygott rám Máté, mire hitetlenkedve megráztam a fejemet.

-Szükséged van valamire.? Bármit hozok, ha kell.-kérdeztem Mátétól, mire ő nagy nehezen felült az ágyban és hátulról átölelve a derekamat az ölébe húzott, majd a hátamra hajtva a fejét, dúdolni kezdett valamit. 

- Twinkle, twinlek little star. How I wonder what you are. Up above the world so high. Like a diamond in the sky.-énekelte Máté, miközben erősen ölelt magához. 

Meghallva a dalt, apró mosoly kúszott az arcomra. 

-Emlékszem erre a dalra. Te tanítottad meg, hogyan kell elzongorázni.-nevettem fel, majd elhunyva a szemeimet visszaemlékeztem arra a napra. 

-És én énekeltem el neked több ezerszer, amikor pár hónapos voltál.-suttogta nekem, mire kibújva az öleléséből szembe fordultam vele. 

- Micsoda? És emlékszel rá?-kérdeztem tőle, mire Máté aprót bólintott. 

-Igazából elég para, de kétéves korom óta, mindenre emlékszem. Vagyis nem mindenre, de a meghatározó dologokra igen.-mondta a velem szemben ülő fiú, mire elmosolyodtam.

-És ebben mi volt olyan meghatározó.?-kérdeztem tőle kíváncsian. 

-Az, hogy csak én tudtalak elaltatni. Elég nagy dolog volt.-nevetett fel, mire bebújtam mellé az ágyba és érdeklődve néztem rá. 

-Mesélsz.?-kérdeztem tőle csillogó szemekkel, mire Máté felnevetett. 

-Nem lenne érdemes mesélnem.-mondta, mire felvontam a szemöldökömet.

-Oké. Oké. Érdemes lenne, de fáradt vagyok.-mondta nekem és hatalmasat ásítva belevackolta magát az ágyba.

-Rendben. Megyek is. Aludj jól. Ja és holnap beszerzek egy ilyen bébimegyfigyelős ízét. A mai akciód után nyugodtabb lennék, ha este is megfigyelhetnélek.-mondtam Máténak, miközben kikecmeregtem az ágyból, azonban hirtelen egy határozott rántás, szó szerint levett a lábamról. 

-Maradj itt.-suttogta az immáron mellettem fekvő fiú. 

-Szeretnék minnél több időt veled tölteni.-suttogta nekem, mire én is kényelmesen elhelyezkedtem a puha ágyban. 

-Ezek szerint hatásos volt, amit mondtam..-néztem rá, mire Máté felsóhajtott. 

-Ha a babamegfigyelősre gondolsz, akkor ja. Elég hatásos volt.-mondta nekem teljesen komolyan, mire áthajoltam rajta és beleütöttem a hasába, azonban amikor elakartam húzni a kezem, Máté megfogta azt és összekulcsolta az ujjainkat, majd egy puszit nyomva a kezemre halkan suttogni kezdett. 

-Twinkle, twinkle, little star...

6.~Kannabisz.~

-Szerelmesek vagytok szerelem nélkül.-mondta Andris,miközben az amúgy is hófehér fogsorát sikálta, és bámulta magát a fürdőszobai tükörben, miközben én a fürdőkád szélén ülve lóbáltam a rózsaszín mamuszba bújtatott lábaimat.
-Ezt hogy érted?-emeltem rá a pillantásomat, mire ő a fogkefével a szájában felém fordult.
-Különleges kapcsolatotok van.Már hányingert keltően szeretitek egymást.-nézett rám, mire sértődötten hozzávágtam az egyik mellettem heverő törölközőt.
Szerelmesek szerelem nélkül....
Egyfolytában ez a mondat járt a fejemben, miközben nagy nehezen megtaláltam Mátét az egyik gardróbszobában.
Mielőtt beléptem volna az ajtón, megálltam és halkan figyeltem, ahogyan a napbarnított fiú próbálja magára húzni a fehér pólóját, de ahányszor megpróbálta a nyakánál lejjebb húzni az anyagot, fájdalmasan felszisszent. Fogalmam sincs hányszor próbálta újra ugyanezt a mozdulatot, de pár perc múlva arra lettem figyelmes, hogy a barna hajú srác erősen megfogja a mellkasából kiálló csövet és eltorzult arccal húzni kezdi.
-Máté!-léptem be az ajtón, aminek hatására azonnal megszüntette az engem is kínzó mozdulatot és kikapott egy inget az egyik polcról és villámsebességgel felvette azt.
Aztán ledőlt a kanapéra és a tenyerébe temette az arcát.
Mielőtt én is sírva fakadtam volna felkaptam a földön heverő fehér pólót és Máté elé léptem.
-Na állj fel. Az ing nem a te stílusod.-mondtam neki mosolyogva, mire lassan felállt és megtörölve a szemeit rám nézett.
-Emeld fel a kezedet.-mondtam neki, majd miután Máté engedelmeskedett nekem, egy kis nyújtózkodás segítségével segítettem neki felvenni a fehér pólót.
-Tökéletes.-mosolyogtam rá, ő pedig elsuttogott egy köszönöm-öt, majd éppen távozni készült, mire utánaszóltam.
-Tudod mit mondott Andris? -kérdeztem tőle, Máté megfordult és monoton hangot visszakérdezett.
-Azt, hogy szerelmesek vagyunk szerelem nélkül?-kérdezte tőlem, mire leesett állal bámultam rá, és mivel Máté közben elindult a folyosón, utána futottam.
-Mi van? Ezt honnan tudod?!-kérdeztem tőle meglepve, miközben próbáltam tartani vele a lépést.
-Mert már nekem is mondta.-mondta Máté hátranézve rám.
-Mi?! És miért nem mondat el?!-futottam utána, mire Máté lefékezett és szembe fordult velem.
-Azért, mert tudtam, hogy odáig lennél érte.-mondta nekem, én pedig hatalmas mosollyal az arcomon néztem fel rá.
-Mert ez tök romantikus! Meg aranyos! Nincs még egy olyan legjobb barát páros, mint te meg én!-mosolyogtam, mire Máté megrázta a fejét és tovább indult a folyosón.
-Nem aranyos és nem romantikus. És nincs legjobb barátom.-mondta nekem, mire nevetve utána futottam.
-Dehogynincs! És én vagyok az! Valld csak be!-néztem rá csillogó szemekkel, de Máté csak semmitmondóan sétált mellettem.
-Nincs legjobb barátom.-mondta nekem, de természetesen nem adtam fel a reményt arra, hogy bevallja.
-Dedede! Én vagyok az! Mindig is én voltam!-mosolyogtam, mintha az életem múlna rajta, azonban Máté hirtelen belépett a szobájába és az orrom előtt becsapta az ajtót.
-Szia Andi!-hallottam meg legjobb barátom hangját az ajtó mögül, mire felnevettem.
-Tudom, hogy szeretsz!-kiabáltam be neki, majd szökdécselve, mint az 5 évesek megindultam a nappali felé.


-Kannabisz?-kérdezte a velem szemben ülő szőke srác, akivel alig egy órája érkeztünk meg az étterembe.
-Igen. Reggel felhívtam pár orvost, akiket az interneten kerestem és azt mondták, hogy nem teljesen rossz ötlet.-mondtam Andrisnak, miközben a tányéromon heverő zöld salátaleveleket piszkálgattam.
-Andi. Nem tehetem meg. Nem tehetem meg ezt vele. Talán akkor, ha már nem kezelnék...de ez így hatalmas nagy baromság.-nézett rám komoly tekintettel, mire erősen az asztalra csaptam.
-És mégis miért nem?! Ha nem lenne beteg már biztos engedted volna neki, hogy kipróbálja! De így mégsem engeded?! Amikor megölné a rákos sejteket és lehet, hogy meggyógyulna?!-emeltem fel a hangom, mire Andris óvatosan körbenézett, hogy hányan kaphatták felénk a tekintetüket az elmúlt percekbe.
-Te komolyan azt akarod, hogy drogozzam be?!-kérdezte tőlem Andris, én pedig teljesen komoly tekintettel néztem rá.
-Igen Andris.! Teljesen komolyan azt akarom!-förmedtem rá kicsit túl hangosan.
-Te komolyan ekkora idióta vagy?! Inkább gondold végig, hogy mit mondasz!-nézett rám fegyelmezően.
-Végiggondoltam! És nem akarom elveszíteni őt! És ha ez egy lehetőség arra, hogy élhessen, akkor muszáj lesz kipróbálnunk!-üvöltöttem rá, miközben egyre gyorsabban és gyorsabban folytak a könnyek a szememből, majd felkapva a mellettem heverő táskámat kiviharoztam az engem bámuló emberek tömegéből és gyors léptekkel indultam meg Buda utcáin, miközben a hideg levegő csípte az arcomat.
-Andi állj már meg!-hallottam meg Andris hangját, aminek hatására csak még gyorsabban kezdtem szedni a lépteimet.
-Andi!Andi!Állj már meg kérlek!-hallottam ismét, mire 180 fokos fordulatot véve Andris felé fordultam.
-Mégis miért?! Azért, hogy a fejemhez vágd, hogy mekkora idióta vagyok, mert meg akarom menteni a legjobb barátom életét?! Andris tudom!Oké? Tisztában vagyok vele, hogy ez a kannabiszos dolog hatalmas nagy baromság volt, de nem élném túl, ha elveszíteném őt!És tudod, hogy mi a legviccesebb az egészben?!Az, hogy komolyan azt hiszem, hogy képes vagyok megmenteni őt! Pedig csak egy lány vagyok. Nem tudok szembeszállni egy halálos betegséggel! Bármennyire is szeretnék!És pont ez a baj! Hogy tudom, hogy nem tudok segíteni neki!-mondtam neki szipogva és annyira összeszorult a mellkasom, hogy azt hittem azonnal összeesek, de mielőtt ez megtörténhetett volna Andris erősen magához húzott és meleg ölelésébe zárt.

-Hol voltál?!-kérdezte tőlem legjobb barátom, amikor a magassarkúmban tipegve beestem a házba.
Éppen a kanapén ülve nézett valami régi videót a szülei esküvőjéről, aminek láttán mosoly húzódott a számra, majd leültem mellé.
-Randiztam.-mondtam neki, mire a szó hallatán azonnal felém fordította a tekintetét és egy gombnyomással megállította a filmet.
-Mi? Kivel voltál?-kérdezte tőlem izgatottsággal a hangjában, mire mosolyogva vettem észre, hogy igenis érdekli, hogy mit csinálok, mert én vagyok a LEGJOBB BARÁTJA. Juhé.!
-Andrissal.-mondtam neki mosolyogva, Máté pedig újra indította a filmet és azonnal a képernyőre szegezte a tekintetét.
-Akkor az nem randi volt.-mondta nekem hanyagul, mire felháborodottan bámultam rá.
-Miért ne randizhatnák Andrissal?!-kérdeztem tőle.

Máté felém sandított.
-Azért, mert barátok vagytok.A barátok nem randiznak.-mondta nekem a filmet bámulva, ami miatt egyre idegesebben lettem, na nem azért, mert randizna akartam volna a szőke fiúval. Egyáltalán nem akartam, de azért na...nem randizhatnék azzal akivel csak akarok?
-És nem lehetnénk többek, mint barátok?-kérdezem Mátétól, és még ki sem mondtam teljesen a kérdést, ő azonnal rávágta a választ.
-Nem.-mondta, mire kínosan felnevettem.
-Na és miért nem?!-néztem rá a fiúra.
-Azért, mert írtunk egy 30pontos szabályzatot veled kapcsolatban Andrissal. Mert tudtuk, hogy rohadt szép leszel.-mondta Máté, úgy, mintha csak az időjárásról beszélne.
Azonnal felnevettem a hihetetlen ötlet hallatán, mire Máté teljesen komoly tekintettel nézett rám. 

-Várj. Ez most komoly?!-kérdeztem tőle hitetlenkedve.

-Ez most komoly.?!-tértem vissza a földszintre, (miután Máté megadta a kis füzet tartózkodási  koordinátáit), egy kék lapú füzettel a kezemben, amiben pontokra voltak szedve a "szabályok" velem kapcsolatban.

-Azt hittem csak vicceltél..-mondtam Máténak, azonban ő hirtelen csendre intett, mert elindult valami lassú zene, Máté pedig rám szegezte a tekintetét.

-Anyuék rengeteget táncoltak erre a számra..-mondta a fiú, mire felém lépve rám mosolygott. 

-Táncolsz velem?-nyújtotta felém a kezét, mosolyogva megfogtam azt és amennyire csak tudtam hozzásimultam. És bár kellemetlenül szúrt a vénáiban végigfutó cső, éreztem még valamit, amit muszáj volt érezném... 

A szívverését... 

A gondalataim azonnal elkalandoztak arra, hogy vajon meddig érezhetem a fiú erőteljes szívverését.... 

-You The Only One Who Really Knew Me At All..-suttogta Máté a fülembe a zene lassú és szívszorító szövegét. 

A könnyek égetni kezdték a szememet, ezért egy mosolyt erőltetve az arcomra hatalmas levegőt véve megszólaltam. 

-Most így olyan aranyos kép készülne rólunk..-mondtam neki kissé nevetve. 

-Legalább most nem hagyhatnál békén az örökös képmániáddal? Egyetlen egy kép sem adná vissza a kapcsolatunkat...ezer családi képünk van. Anya, apa, Nina és én...úgy nézünk ki rajtuk, mint egy boldog, összetartó család...de egyáltalán nem vagyunk azok. Éppen ezért utálom a képeket. Semmitmondóak.-suttogta nekem, mire újra haragot kezdtem érezni Máté szülei iránt... 

Azonban hirtelen valami kezdett végigfolyni a rajtam lévő fehér ingen, aminek hatására az anyag teljesen a hátamhoz tapadt.És pont abban a percben Máté ellépett mellőlem és hátat fordítva nekem, nekidőlt a kanapénak. 

Azonnal végigsimítottam a hátamon, ahol éreztem, hogy nedves folyadék tarkítja a ruhám anyagát, és amikor a szemem elé emeltem a kezemet, azonnal remegni kezdett az egész testem és olyan gyorsan fordítottam magam felé Máté testét, ahogy csak tudtam. 

Azonban, amikor megláttam az arcàt, a vér is megfagyott bennem. 

-Máté...ömlik a vér az orrodból.-néztem rá a fiúra, akinek könnyek folytak végig az arcán, miközben próbálta eltűntetni a vért, de képtelen volt rá, mivel egyetlen egy másodperc sem telt el úgy, hogy ne folyt volna vörös folyadék a fiú orrából. 

-Csak egy kicsit vérzik..-mondta Máté suttogva, miközben leült a kanapéra én pedig a konyhába futva az orrához szorítottam egy törölközőt. 

-Máté be kell mennünk a kórházba.-mondtam neki rémülten, úgyanis a törölköző alig pár perc alatt teljesen felszívta magát vérrel. 

-Nem.! Nem.!-üvöltötte Máté, mire ijedten ránéztem. 

-NEM VAGYOK LEUKÉMIÁS! NEM LEHETEK AZ! NEM HALHATOK MEG!-üvöltötte, miközben a könnyek egyre gyorsabban és gyorsabban folytak végig az arcán...

5.~Emlékek~

-Sütit sütünk.?! Komolyan, ezért hívtál át.?!-nézett rám szőke barátom, hatalmas szemekkel, miközben egy laza mozdulattal felült a konyhapultra, ahogyan az amerikai filmekben a menő tinik szoktak.

-Egyetlen egy napig nem tudnál úgy csinálni, mintha én lennék az egyetlen barátod és nincs ennél jobb programod?!-kérdeztem tőle, miközben mégegyszer átolvastam az előttem fekvő receptet, majd a hütőhöz lépve kiszedtem a hozzávalókat.

-Nem.-vágta rá egyből a választ a kérdésemre, mire fájdalmas arcot vágva felé fordultam. 

-Ez most szíven ütőtt.-mondtam neki, majd azonnal vissza is tértem a hab elkészítéséhez, mivel mindenképpen végezni akartam a süteménnyel, amire legjobb barátom hazaér a mai utolsó kezeléséről. 

A konyhapulton terpeszkedő fiú a telefonja képernyőjébe mélyedt, amíg én ide-oda futkostam a konyhába. 

Alig fél órával később fáradtan ültem fel én is a pultra, miután betettem a tésztát a meleg sütőbe.

-Ne! Ne nézz rám így. Nem akarok róla beszélni meg erről a betegségről sem. Inkább csináljunk valamit.-nézett fel rám a szőke srác, mire felnevettem.

-Milyen nézés?! Nem néztem sehogy!-nevettem tovább.

Andris összeszűkült szemekkel megrázta a fejét. 

-De! Van ez a nézésed! Ez a "velem nyugodtan beszélhetsz róla" nézésed. De Andi tudom. Mindig itt voltál, amikor szükségem volt rád. De nem akarok róla beszélni.-mondta nekem elfojtott hangon, mire leugrottam a pultról és megragadva a kezét, elkezdtem magam után húzni. 

-Dobd le a telefonod!-szóltam hátra, mire a fiú le is dobta a készüléket az egyik kanapéra, ami mellett éppen elhaladtunk.

-Gyere már!-húztam magam után a szőke fiút és egyre gyorsabbra és gyorsabbra vettem a lépteimet. 

-Andi!Ha meg mered csinálni azt amire készülsz...-kezdett bele, de amire megacélozhatta volna magát, arra hatalmas lendületet véve belevetettem magam a vízbe, magammal rántva a dühős fiút. 

Ahogy lebuktam a víz alá, végre nem éreztem azt a súlyt, ami eddig a vállamra és a szívemre nehezedett. De tudtam, hogy amint visszamegyek a felszínre, újra érezni fogom... 

De nem akartam érezni.... 

Bármennyire is hitettem el magammal azt, hogy erős vagyok, mégsem voltam az. 

Sőt...talán gyengébb voltam, mint valaha.. 

-Végülis..egyszer élünk.-mondta nekem szőke barátom, miután visszatértem a konyhából és leültem a medence szélére. 

-Minden egyes nap élünk...de meghalni csak egyszer halunk meg.-mosolyogtam rá, mire ő is feltornázta magát mellém és mosolyogva nézte a zavarodott vizet. 

-Ugye tudod, hogy nem nézel ki ennyire jó embernek?-nézett rám a fiú, vizes hajkoronája mögül, miközben teljesen komoly tekintettel figyelte minden egyes mozdulatomat. 

-Ugye tudod, hogy te se.?!-kérdeztem tőle nevetve, mire ő megrázta a fejét.(Gondolom feladta azt, hogy egyszer bármit is komolyan veszek.) 

Ahogy bámultam a fodrozodó vizet, hirtelen eszembe jutott valami és olyan gyorsan pattantam fel a medence széléről, hogy szinte beleszédültem.

-El sem hiszem, hogy még mindig megvan.-csóválta a fejét a velem szemben ülő fiú, miközben én a szörfdeszkán ülve idéztem fel a szinte már elfeledett emlékeimet.

Végig simitottam minden egyes karcoláson, minden lekopott részén... 

-Mindig egyedül éreztem magam a ti barátságotok mellett.-rántott vissza a jelenbe Andris hangja, aminek hatására kérdőn rá néztem. 

-Itt van ez a deszka. Le sem lehetett titeket rángatni róla. Sőt, a végén inkább már nem is próbálkoztunk vele. Szinte mindig mindent együtt csináltatok..még a balhékat is mindig együtt vállaltátok fel. Olyanok voltatok, mintha ikrek lennétek. És én mindig csak egy harmadik legjobb barát voltam. Sohasem egy ikertestvér.-nézett rám a szőke hajú fiú, mire én mosolyogva megráztam a fejemet. 

-Mindig is a nagytesónk voltál. Egy olyan nagytesó, akire mindig is felnéztünk..-mondtam neki, mire ő nevetve megrázta a fejét és közölte velem, hogy hihetetlen ember vagyok.

-Egy óráig nem vagyok itthon és máris azt hiszitek, hogy ez a ti házatok?!-hallottam meg legjobb barátom kellemes hangját, amihez azonnal társult egy ellenállhatatlan mosoly és egy vadító kék szempár. 

-Nem. Sajnos már 15éve azt hiszem.-mosolyogtam rá a fiúra, miközben lassan és óvatosan helyet foglalt Andris mellette, lábát a vízbe lógatva. 

Láttam a két fiú pillantásán, hogy jobb lesz, ha kettesben hagyom őket, ezért kievickéltem a deszka segítségével a lépcsőhöz és vízes pocsolyákat hagyva magam után, megindultam az emelet felé, de mielőtt felléptem volna az első lépcsőfokra, hatalmas mosollyal az arcomon visszakiáltottam a két fiúnak. 

-Máté! Süti a konyhában.-mondtam, majd kettesével szedve a lépcsőfokokat felfutottam a szobámba.

Fogalmam sincs, hogy mennyi időt tölthettem a meleg kádban, ahogy arról sincs, hogy milyen gyorsan tudtam megszárítani a vízes hajtincseimet, arról meg főleg, hogy mennyi idő volt előhalászni a pizsimet, de mire lesétáltam a földszintre, a két fiú végigterülve a kanapén, aludt. Mosolyogva néztem őket pár percig és minden erőmmel azon voltam, hogy leküzdjem az előtörni készülő emlékképeket, ezért amilyen gyorsan csak tudtam befutottam egy-egy meleg takaróért,  a fiúknak, majd óvatosan betakarva őket fel futottam az emeletre és olyan erővel vágtam magam a puha ágyhoz, hogy hirtelen úgy éreztem kiszakad a gerincem. 

Hosszú percekig csak bámultam a plafont, miközben kínzó gondolatok ezrei kavarogtak össze-vissza a fejemben.. 

-Szóval?Mi a fő probléma?-hallottam meg legjobb barátom hangját, amikor éreztem, hogy besüpedt mellettem az ágy. 

-Milyen fő probléma?!-néztem rá kérdően, mire ő oldalra fordítva a fejét felnevetett. 

-Mindig vagy egy fő problémád.És abból ered az összes többi.Szóval mi a fő?-kérdeztő tőlem, aminek hatására muszáj volt engednem a gondolataimnak és az engem kínzó érzéseknek. 

-Félek, hogy el foglak felejteni..-mondtam elfojtott hangon, mire a mellettem fekvő fiú, hirtelen a tenyerembe csúsztatta hideg kezét, majd összekulcsolta az ujjainkat és hatalmas levegőt vett. 

-Emlékszel azokra az évekre, amikor csak egyetlen egyszer láttuk egymást, egyetlenegy napig.?-kérdezte tőlem Máté, mire aprót bólintva felé emeltem könnyes tekintetemet. 

-Amikor leszállt a gépem, és hozzád tartottam, hogy találkozzunk, rettegtem attól, hogy elfelejtettem egy fontos emléket a múltunkból. Egy olyan emléket, amit sosem akartam elfelejteni. De aztán, amikor megláttalak hirtelen minden eszembe jutott. Ha megláttam a pimasz mosolyod, vagy a különböző gagyi nézésedet rengeteg emlék jutott eszembe. Vagy amikor meghallottam a nevetésed...azt a nevetést, ami ennyi idő után is képes boldogságot csempészni a legszörnyűbb napomba. És valahányszor úgy érzem, hogy elfelejtettem valamit veled kapcsolatban, egyszerűen csak rád gondolok és ezekre az apró dolgokra, és hirtelen minden eszembe jut. Éppen ezért, ha nem vagyok veled, csak gondolj rám. Mert az emlékeidben mindig ott leszek. Akármi is történjen kettőnk között. Akármi is történjen velem...

Azt hiszem abban a pillanatban, amikor az utolsó mondat is elhagyta Máté száját, teljesen elgyengültem... 

A könnyeim maró folyadékként száguldoztak végig az arcomon és olyan erősen bújtam hozzá a mellettem fekvő fiúhoz, hogy már abban reménykedtem, hogy képes vagyok belefulladni az ölelésébe. 

-Emlékszel, amikor kiskorunkban tönkretettük a szüleink fényképezőgépeit az egyik nyaraláson a lesifotók miatt, amiket rólunk csináltak? És aztán ráfogtuk Andrisra, pedig ő ott sem volt akkor. Vagy, amikor tanultunk szörfözni és te jöttél a cápás sztorival és alig mertem bemenni a vízbe.-nevetett fel az engem ölelő fiú, aminek hatására nekem is muszáj volt felnevetnem. 

-És arra, amikor véletlenül majdnem kígyót rendeltünk az egyik étteremben? Vagy, amikor beleestünk a tengerbe a yachtról? Vagy arra, amikor megtanultunk lovagolni és egész nap el sem mozdultál a ló mellől, mert annyira megszeretted? És arra, amikor az első fiú miatt jöttél nekem sírni?-tette fel a kérdéseket egyre gyorsabban és gyorsabban, amikre én persze kivétel nélkül bólogattam, ha volt is olyan emlék, amik eddig eszembe se jutottak, vagy majdnem feledésbe merültek.

-Tudod...fogalmam sincs, hogy mi lesz holnap vagy azután, vagy netán azután. De egy valamiben teljesen biztos vagyok. Hogyha ilyen maradsz, amilyen most vagy, csodálatos ember leszel. És én pedig majd büszkén fogom mondani az itteni embereknek, vagy az OTTANI embereknek, hogy az én kishúgom vagy. És lehet, hogy nem voltál mindig tökéletes. Lehet, hogy volt egy zűrös korszakod, amikor a pokolba kívántalak volna a hazugságaid miatt. Lehet, hogy volt amikor nem igazán jöttünk ki egymással, de sosem fordult elő az, hogy ne lettél volna ott, amikor segítségre volt szükségem vagy falazni kellett valami miatt. És az, hogy ebben a helyzetben is itt vagy velem, akkor is, amikor nem a te kötelességed, csak bizonyítja azt, hogy csodálatos ember lettél. Mindazok ellenére, hogy volt, amikor egyáltalán nem voltál az... De bármilyen is voltál, vagy bármilyen is leszel, mindig a kishúgom maradsz. És ezt nem változtathatja meg semmi. Sem a halál, sem más...

4.~Testvérek~

Fogalmam sincs, hogyan sikerült lekecmeregnem a lépcsőn, de szerencsére egyetlen egy csontomat sem sikerült eltőrnöm. 

-Ne!Ne!Ne! Ne kérdezz semmit. Igen egyetlen egy percet sem aludtam.-estem be a konyhába, mire Nina mosolyogva rám nézett. 

-Meddig voltatok fent?-kérdezte tőlem, miközben a kezembe nyomott egy bögrét. 

-Voltunk?! Szerintem Máté elaludt én meg annyit tudok a leukémiáról, hogy hányingerem van tőle..-nézetem rá mire, minden egyes szó, mondat, cikk vissza kúszott a fejembe és az engem elragadó érzések miatt, a csempéhez vágtam a kezemben tartott, színes bögrét.

-Fogalmam sincs, hogy mihez fogok kezdeni nélküle..-mondtam elcsukló hangon.

Nina meglepetten nézett rám, majd hirtelen lerogyott az egyik székre. 

-Amikor kiderült, hogy anya terhes lett, alig akartuk elhinni..az mondták, hogy szinte lehetetlen, hogy újra teherbe tudjon esni. Aztán mégis. Azóta a nap óta Máté egy igazi csoda volt. És az élete során ezt csak megerősítette. Nem hiszem el, hogy ez történik vele! Ő annyira csodálatos volt mindig is..-sóhajtott nagyot a göndör hajú megtört lány, mire az asztalon lévő telefonja rezegni kezdett. 

Bocsánatkérően rám mosolygott, én pedig udvariasan kisétálva a helyiségből, a szobám felé vettem az utamat.

Alig hallhatóan csuktam be magam mögött az ajtót, majd a hátámat a kemény fának nyomva, lerogytam a földre.

A tenyereimbe temettem az arcomat és azt kívántam, hogy ébredjek már fel, és jöjjek rá, hogy ez csak egy rossz álom.. 

Csak egy rossz álom... 

De minnél tovább mozogtam, lélegeztem ebben az álomban, annál inkább kezdtem érezni, hogy sajnos ez nem csak egy rossz álom...

-Persze.Bemegyek vele.-mondtam másfél órával később az előttem álló lánynak, és fél szemmel az éppen a telefonját nyomogató barna fiúra sandítottam. 

-Köszönöm.! Akkor apuddal megtudod beszélni, hogy menjen értetek? Elmehettek ebédelni valahova, ha kell adok pénzt vagy itthonra is rendelhettek, délután pedig elviszem én.-darálta le nekem Nina, mire bólintottam egyet, miszerint is megértettem azt, amit mondd. 

-Máté, gyere! Indulunk.! És tedd le azt.! Te is tudod, hogy káros.!-nézett rá nővére a még mindig a telefonja képernyőjét bámuló fiúra, aki egy nagy levegővétel kíséretében felállt a kanapéról és hanyag tartással felénk sétált. 

-Oké anyu.-nézett rá nővérére, aki erre magához húzta a fiút és egy apró, de mindennél többet jelentő puszit nyomott az arcára. 

-Ki fogod olvasni azt a könyvet, mire ez belém folyik.-hallottam meg legjobb barátom hangját, a messzi távolból, de amikor felkaptam a fejem, rájöttem, hogy a hang nem is távolról jön, hanem meglehetősen közelről, csak túlságosan belemélyedtem a kezemben tartott könyv soraiba. 

-Dehogy.-nevettem fel, mire a velem szemben ülő srác elkezdte piszkálni a csővet, amin keresztül számára fontos folyadék jutott a szervezetébe. 

-Máté.! Ne piszkáld.!-förmedtem rá, mire ijedtében mindkét kezét hátrakapta. 

-Rosszabb vagy, mint Kerepes.-sóhajtott nagyot, mire semmitmondóan rá néztem. 

-Sajnos nemtudom, hogy Zoli milyen.-mosolyogtam rá a fiúra,  ő pedig elgondolkodva bámult maga elé. 

-Na. Min gondolkozol?-kérdeztem tőle, miközben lassan összecsuktam a kezemben tartott könyvet. 

-Azon, hogy legjobb barátok vagyunk. Kiskorunk óta. 4éves korom óta pedig Zoli is. És pont ez miatt tök durva, hogy ti nem is ismeritek egymást. Mert olyan egyértelmű, hogy a barátok legjobb barátai ismerik egymást. Pedig nem.-mosolyodott el a fiú. Megráztam a fejem. 

-Legalább van egy olyan barátod, akiről nem tudok mindent és tudsz róla mesélni. Máskülönben nem lenne beszédtémánk.-sandítottam rá, mire ő felvonta a szemöldökét és felnevetett. 

-Komolyan ezt gondolod?!-kérdezte tőlem boldog mosollyal az arcán, mire felhorkantottam. 

Nem válaszoltam neki, és tudtam, hogy ő sem várja el azt, hogy válaszoljak a nekem feltett kérdésére. Ugyanis pontosan jól tudta, hogy Zoli az egyetlen olyan ember, akit féltem megismerni. Féltem rájönni arra, hogy Máténak van még egy olyan nélkülözhetetlen barát az életében, mint én, vagy Andris...  

-Fiatal hölgy, este indulunk haza.-hallottam meg édesapám hangját a hátam mögül, mire 180 fokos fordulatot vettem. 

-Mi?!-kérdeztem meghökkenten, mire apa egy laza mozdulattal átölelt, majd felém emelte a tekintetét. 

-Holnap iskola. Nem hagyhatod ki. 

-De apa...-kezdtem bele a mondandomba, de közbevágott. 

-Nincs de.!-nézett rám szigórúan, mire idegesen felnevettem. 

-Apa.! Nem hagyhatom itt. Szüksége van rám.!-vettem elő a könyörgő hangom, hátha képes leszek megenyhíteni szikla szilárd akaratát. 

-Ahogy a tanulásnak is.-nézett rám, mire kisöpörtem néhány kósza könnycsepett a szememből. 

Tudtam, hogy hiába akartam meggyőzni, nem leszek rá képes. És tudtam, hogy utálnám magam az miatt, hogyha pont most magára hagynám azt a fiút, aki eddig soha sem hagyott magamra engem...

-Kérlek apa, csak 1hetet.!-néztem rá a könnyfátyol mögül, pedig tudtam, hogy ennek sincs sok hatása. 

Aztán, olyan történt, amit még elképzelni sem mertem. 

-Szia Tibor.!-hallottam meg legjobb barátom hangját, majd miközben az ingjét gombolta, boldog mosollyal megindult édesapám alakja felé. 

Még mielőtt Máté odaért volna hozzánk, apa enyhe tekintettel rám nézett. 

-1hét. De anyádnak te mondod el..-suttogta, mire erőt véve magamon, elbújtattam a könnyeimmet... 

Nem tudtam miért... 

Fogalmam sem volt róla, hogy miért változtatta meg apa a véleményét arról, hogy este haza kell mennem, egészen addig, amíg le nem parkoltunk Mátéék kocsifeljáróján, és a fáradt fiú ki nem szállt a kocsiból, hogy kinyissa a bejárati ajtót.

-Sosem láttam még ennyire életelennek.-mondta apa, mire hátra fordítva a fejét, a ház felé biccentett. 

-Menj. Legyél vele, addig amíg tudsz.-mondta mosolyogva, majd egy puszit nyomva az arcára, kipantattam a kocsiból  és a bejárati ajtó felé kezdtem el szaladni.

Fogalmam sem volt, mire célzott apa azzal, hogy Máté még sosem tűnt ennyire életelennek.. 

Szerintem a fiú az elmúlt napokban egy cseppet sem változott.. 

Mint külsőleg, mint belsőleg mindig is ilyen volt. 

-Ugye most csak viccelsz velem.?!-néztem rá a kanapán fekvő fiúra, aki éppen azzal volt elfoglalva, hogy a puszta kezével szakadásokkal díszitse farmernadrágját. 

-Máté.! Az egy G-Star Raw-es nadrág. Kérlek ne tedd tönkre.-ültem le mellé, megfogva a kezét, mire ő egy laza mozdulattal kikapta azt a szoritásomból. 

-És miért, ne.?! Tök mindegy, nem?! Majd apa meg anya megint utal egy vagyont a bankkártyámra, hogy vegyek belőle több ezer nadrágot! Nem gondolod? Ezzel bizonyítva azt, hogy milyen jó szülők!-pattant fel mellőlem, de a gyors mozdulat miatt, kicsit imbolyogva állt pár másodpercig. 

-Máté kérlek..ezt már ezerszer megbeszéltük.-néztem fel rá, mire az előttem álló fiú felnevetett. 

-Szerinted nem nekik kellett volna ott lenni velem a kezelésen?! Ez helyett pedig TE ültöl ott velem és a TE apád jött el értem, hogy haza hozzon!-üvöltött rám, majd hátat fordítva nekem megindult a lépcső irányába. 

-A szobámban leszek.-mondta nekem, mielőtt eltűnt volna az egyik kanyarban.

Fáradtan területem végig a bőr kanapén, majd a gondolataimba merülve próbáltam kitalálni valamit, hogy meggyőzzem Mátét arról, hogy igenis érdekli a szüleit és nagyon is szeretik őt... 

De sajnos nem tudtam megfelelő kifogást találni arra, hogy miért nincsenek vele, amikor az is előfordulhat, hogy hónapok múlva már nem lesz velünk, amikor az elkövetkező pár hónap kínszenvedés lesz a fiú életében. Egy igazi harc..

Épp ez egy szülő feladata. Hogy vigyázzon a gyermekére és mellette legyen... 

És ezt Máté is jól tudta... 

És bármennyire volt erős a kék szemű fiú, tisztában volt azzal, hogy egyedül nem fogja tudni végigcsinálni ezt.. 

És a családja nélkül egyedül volt... 

-Haragszol?-dugtam be a fejem Máté ajtaján, mire ő mosolyogva megrázta a fejét. 

Éppen valami ismerős film ment a TV-ben, de mielőtt rájöhettem volna, hogy mi az, a barna fiú kikapcsolta a készüléket. 

-Nem akarok ma még egyet..-nézett rám komolyan, amikor leültem az ágya szélére. 

-Ha meg akarsz gyógyulni muszáj elmenned.-mosolyogtam rá,  a mellettem fekvő fiú arca pedig megrándult és nagy levegőt véve rám nézett.. 

És akkor megértettem. 

Már értettem, hogy apa miért mondta, hogy még sosem látta ennyire élettelennek Mátét.

A szemei vörössek, beesettek voltak a fáradtságtól, a homloka izzadságtól csillogott, az arca pedig vékonynak, sápadtnak és beesetnek tűnt...

És mindezek mellett, legjobb barátom könnyen elfáradt az elmúlt napokban és későn is kelt fel. Mintha csak a beszéd képes lett volna elszívni minden emergiáját...

-Tudod...lehet, hogy most még nincsennek itt a szüleid, de Andris és én itt vagyunk.-néztem rá komolyan. 

-És mi testvérek vagyunk.-tettem hozzá, mire a mellettem fekvő fiú, még jobban megtört, mint eddig és kiszabadult belőle minden érzés, melynek következtében, sírva magához ölelt...