10.~14nap.~

Lassan lépkedtem felfelé a budai ház hóval borított lépcsőfokain.
Két hét telt el azóta, hogy utoljára láttam Mátét.
Két teljes hét. 14 hosszú, rideg nap.
Néha azt hisszük, hogy 14 nap jelentéktelennek számít az életünkben. Hiszen csak 14 napról beszélünk.. 14 nap leforgása alatt szinte semmi sem történik velünk.
Pedig van, akinek 14 nap túl sok változást tartogathat. S Máténak azt tartogatott.
Reszkető kézzel nyomtam meg a csengőt, majd pár másodperc múlva legjobb barátom mosolygós arcával találtam szemben magam.
A kocsiban ülve, amíg ide tartottunk, egész végig próbáltam meggyőzni magam arról, hogy Máté semmit sem változott azóta, amióta utoljára láttam. S normális helyzetben talán így is lett volna, de a jelenlegi helyzet sajnos korántsem volt normálisnak nevezhető.
Éppen ezért nem igazán lepett meg az, hogy Máté haja feltűnően ritkább lett, a bőre elvesztette a vonzó barnaságát, a teste pedig jó pár kilótól megszabadult, aminek következtében a ruhái, amik régen feszültek az izmain, most egészségtelenül lógtak rajta.
Mindig is hittem abban, hogy a szépség nem relatív. Abban, hogy egyáltalán nem attól függ, hogy mennyire vagy vékony, hogy mennyire van szép, esetleg különleges arcod, vagy hogy mennyire öltözködsz a divatnak megfelelően. Ezeknek a dolgoknak szinte semmi vagy esetleg minimális köze van a szépséghez. Hiszen szép az, akinek szép a lelke.
Éppen ezért láttam még mindig ugyan olyan gyönyörűnek Mátét. Annak ellenére, hogy a rák már szívesen mutatta meg magát a testén. Mintha nem akart volna tovább bujkálni mások előtt. Mintha direkt meg akarta volna mutatni azt, hogy Máté felett most már ő uralkodik. Hogy mostantól már mindent ő irányít, s minden tőle függ.
- Bejössz vagy hagyjalak kint az ajtó előtt és majd hívjalak fel és telefonon beszélünk?- kérdezte tőlem Máté kellemes, rekedtes hangja, ami azonnal kirángatott a gondolataim világából.
Nevetve megráztam a fejemet és egyetlen hatalmas lépéssel már be is kerültem a jó meleg, tölgyfa, tenger és Máté illatú házba.
Annak ellenére, hogy Máté nem élt a szüleivel, és minél messzebb is akart lenni tőlük, a házon mindig is érezhető volt Máté Kalifornia iránti szeretete.
Budán voltam, de itt mindig úgy éreztem, mintha egy köztes világban akadnék.
Se Buda, se Kalifornia. Valahol a kettő között.
- Andrea, Máté! Gyertek fel segíteni pakolni!-hallottam meg Andris hangját valamelyik emeletről, mire kérdőn Máté felé emeltem a tekintetemet, azonban ő még véletlenül sem nézett rám, ami már magában rosszat jelentett.



- Bontsd ki azt a dobozt és vannak benne kisebb Hollister pólók meg nadrágok. Szerintem előnyösebbek lennének most Máténak.- mondta a szőke hajú fiú, mire egyből meg is tettem azt, amire kért és kihalászva a nekem tetsző darabokat éppen azon voltam, hogy elinduljak lefelé, hogy Máté szobájába vigyem a ruhákat, amikor Andris megállított.
- A bőröndbe tedd.-mondta, mire a vér is megfagyott bennem és a kezemben tartott darabok kihullottak a kezemből, egyenes Máté csupasz talpaira, aki pont akkor lépett be a szobába.
Könnyes szemekkel néztem fel rá, mire ő megvakarva a homlokát, próbálta megmagyarázni az egyértelmű helyzetet, de időt sem hagyva neki arra, hogy bármit is mondjon kirohantam a szobából, egyenesen a saját kis kuckóm felé.

Az ölembe tartva próbáltam folytatni a már elég hosszú ideje vezetett naplót, de a könnyeim folyton megakadályoztak abban, hogy bármit is tisztán lássak a papíron.
Sosem volt velem. Sosem voltam velem hosszabb ideig. Volt, hogy évekig nem láttam őt, s igazából talán ez is volt akkor a megszokott, de most, hogy beteg lett, szinte őrjítő volt a tudata annak, hogy több ezer kilométer választhat el tőle.
Talán most, hogy a levegőben ott lebegett az elvesztés tudata, rosszabb volt elengedni őt.
 Sokkal-sokkal rosszabb.
- Mit írsz?-hallottam meg Máté hangját, amire akaratlanul is összerándult a gyomrom.
- A naplómat.-mondtam neki monoton hangon, miközben megtöröltem a szemeimet.
- Nem is írsz naplót.- mondta nekem a barna srác, mire cinikusan felnevettem.
- De. Azóta, amióta tudom, hogy leukémiás vagy. Beleírok mindent. Amit érzek, ami történik veled, amit átélünk. Persze, ha elutazol Kaliforniába, akkor semmi értelem sincs az egésznek.-mondtam halkan, mire Máté leguggolt mellém és ráhajtotta a fejét a térdemre.
- Ígérd meg, hogyha meghalok, akkor kiadod könyvben. Hogy mindenki megtudja, hogy mennyire csodálatos kishúgom volt, és mennyi mindent tett értem.-mondta Máté, majd egy puszit nyomott a térdemre és leülve a földre, dobolni kezdett a lábaimon.
- Az lesz a címe, hogy egy túlélő igaz történetet. Túlélő nélkül nem lesz könyvem.-mondtam mosolyogva Máténak, azonban a könnyeim újra végigfolytak az arcomon.
Próbáltam letörölni őket, de az égő nyom sehogy sem múlt el, akármilyen erősen is dörzsöltem az arcomat.
Hosszú percekig néma csönd honolt a szobában, majd Máté hirtelen megszólalt.
- Nem megyek el Kaliforniába. Elolvastam a szüleim levelét. Vagy Bécs, vagy Kalifornia. És az ésszerű és talán a helyes választás is Kalifornia lenne, de én mégis Bécset választottam. Tudod, miért?-kérdezte tőlem Máté, mire a könnyeim mögül lenéztem rá és remegő hangon elsuttogtam neki egy nem tudom-ot.
- Azért, mert minél közelebb akarok lenni a családomhoz. És a vér szerinti családom talán Kaliforniában van, de az igazi családom itt van. A szüleid és nélküled fogalmam sincs mi lenne velem. Ahogyan Andris, Eszti és az ő szüleik nélkül sem. Sokáig abban reménykedtem, hogy egyik nap anyu és apu belépnek a bejárati ajtón. Vagy a kórtermem ajtaján...de egyik sem történt meg. Szóval egyértelmű, hogy kik azok, akiknek tényleg számítok.-mondta nekem Máté, mire letérdeltem mellé és erősen magamhoz húztam, miközben a kezem végigfutott a hajában, aminek következtében éreztem, hogy valami hozzátapad az izzadt tenyeremhez.
Máté háta mögött az arcom felé fordítottam a tenyerem és hajszálak sokasága tapadt hozzá, szinte minden egyes négyzetméterén.
Nyomtam egy puszit Máté homlokára, majd gyors léptekkel kifutottam a mosdóba és erőtlenül támaszkodtam neki a mosdókagylónak, majd a hideg víz alá dugtam a kezemet, hogy Máté hajszálai eltűnjenek a tenyeremről.
Néhány hosszú percig csak bámultam magamat a tükörben, majd a kezemet erősen a csempéhez csaptam és hirtelen kitört belőlem minden.
Az érzések belülről szinte szétszakítottak, aminek következtében a hátam a csempéhez nyomtam és végigcsúsztattam rajta, amíg a földre nem zuhantam.
Aki nem ismer, azt hiszi, hogy nincsenek érzéseim. Hogy egy kívül minden, belül semmi lány vagyok. Sosem értettem, hogy miért lát mindenki ilyennek, hogy miért látja mindenki a rosszat bennem. De most megértettem.
Mindig próbáltam erős lenni, talán túlságosan erős, ami miatt egy hatalmas falat húztam magam köré és mindenkit próbáltam eltaszítani magamtól, mert nem akartam, hogy bárki is bántson, esetleg belém rúgjon.
De bármennyire is próbáltam az elmúlt másfél hónapban erős maradni, most megtörtebb voltam, mint valaha.
A könnyeim patakként folytak végig az arcomon, a testem pedig nem akart engedelmeskedni nekem. Mintha minden erőm elszállt volna. Mintha a légzés is túl nagy fájdalommal járt volna hirtelen...
Sokan nem hisznek a feltétel nélküli szeretetben. Pedig van. Valódibb, mint bármi más.
Sosem tettem semmi olyat, amit miatt kiérdemeltem volna egy olyan csodálatos ember szeretetét, mint Mátéét. Soha. És valószínűleg soha nem is fogok tudni olyat tenni...akkor sem, ha Máté örökké élne.
És mindezek ellenére, ő rengeteg szeretet adott nekem mindig is. Kiskorom óta.
És egyszerűen képtelen voltam felfogni azt, hogy az-az ember, aki mindig is vigyázott rám, aki mindig mellettem volt most lehet, hogy csak évekig, netán hónapokig lehet csak mellettem.
És utáltam ezt-az érzést. Utáltam érezni azt, hogy bármelyik percben elveszíthetek valamit az életemből, ami mindig is ott volt. A születésem napjától kezdve..
Mindig.

Fogalmam sincs mennyi ideig sírhattam a mosdóban teljesen egyedül, de hirtelen Máté illata megcsapta az orromat és pár másodperccel később, a meleg ölelésébe vont.
Csak ültünk ott hosszú percekig, és én sírtam. Máté viszont nem.
És akkor, abban a percben, hihetetlenül önző embernek éreztem magamat.
Nem akartam erős maradni. Semmi kedvem sem volt hozzá.
Szívem szerint egész nap csak ültem volna ott, és sírtam volna, addig, amíg el nem múlik ez a pokoli fájdalom.
De erősnek kellett maradnom. Nem magam miatt, hanem miatta...


- Foszforeszkáló festék.-mondta Máté, mire Andrissal kérdőn ránéztünk.
- Haver, tudom, hogy beteg vagy meg minden, de ne ilyenkor akard élni a gyerekkorod kérlek.-mondta neki Andris, mire felnevettem, Máté pedig szúrós tekintettel bámult ránk, mint egy öt éves, akinek éppen eltörték a kedvenc játékát.
- Nyomd bele a tenyered.-mondta nekem barna hajú barátom, mire megvonva a vállamat a fehér festékbe nyomta a tenyeremet, ami nemhogy megfogta, de szó szerint hozzá is tapadt a bőrömhöz.
- Oké, akkor most mássz fel Andris nyakába és nyomd oda a plafonra, az utolsó X-hez.-mondta nekem, mire viccnek véve az egészet elkezdtem nevetni, természetesen a szőke fiúval együtt, azonban Máté teljesen komoly arccal állt velünk szemben.
- Várj. Ezt most komoly?


- Andris tegyél le! Úristen le fogok zuhanni. Meg fogok halni.- sikítottam csukott szemmel, mire hirtelen lezuhantam a puha ágyra és nevetve a hasamra fordulva, felnéztem a szőke fiúra.
- MÉGEGYSZER.-mondtam hatalmas mosollyal az arcomon, mire Andris hitetlenkedve megcsóválta a fejét, és nem reménykedtem abban, hogy még egyszer megismételhetem az igenis élvezetes mutatványt.
Máté pont mellettem feküdt, mire Andris is leheveredett mellém és felvont szemöldökkel figyelte a barna hajú fiút, miközben a testéből kiálló katéter körül körzött az ujjával.
Már szinte megszokott volt számomra, hogy Mátét az esetek 95%-ban póló nélkül látom ésbár mindig mindenki azt hitte, hogy köztem meg közte több van, vagy esetleg lesz, ez sosem volt igaz, éppen ezért nem volt zavarba ejtő a félmeztelen fiú. Mert bár a szívem minden szeretetével szerettem őt, ahogy Andrist is, sosem néztem rájuk máshogy, mint a bátyáimra.
- Andi lekapcsolod a villanyt?-kérdezte hirtelen Máté, mire biccentve egyet felálltam és villanykapcsolóhoz lépve lekapcsoltam azt, mire a plafonon megjelentek a kézlenyomataink, zölden világítva, s igazából nem is ez volt ami lesokkolt, hanem az, hogy a tenyereinkben kisebb tenyerek voltak. És hirtelen bevillant egy emlék kiskorunkból és mosolyogva a két fiú felé emeltem a tekintetem.
Azonban, amikor megpillantottam Máté testét, szóhoz sem jutottam.
A fiú erei zölden világítottak, minden egyes ér, majd a szívénél az összes összeért.
Könnyes szemekkel hol rám, hol Andrisra nézett és halkan megkérdezte:
- Szerintetek, ha az összes innen indul, és ide fut be, mennyi esélye van annak, hogy egyszer csak leáll a szívem?