-Ugye tudod, hogy nem szabadna pályára lépned úgy még 1-2 hónapig?-kérdeztem az előttem lépkedő fiútól, aki fel-le pattogtatva a labdát hirtelen elrugaszkodott a földtől és csont nélkül beletalált az eléggé távol lévő palánkba.
- Hű..úgy tűnik a tehetségedet nem veszítetted el.Nem úgy, mint a bokádat.-mondtam Andrisnak, mire szúrós tekintettel felém fordult.
- Attól, hogy elveszítünk valamit, esetleg a végtagjainkat, a családunkat, a barátainkat vagy éppen a bokánkat, nem kell korlátozva lennünk azok iránt a dolgok iránt, amik boldoggá tesznek minket.-mondta nekem kissé bunkó hangnemben, majd mielőtt bármit is reagálhattam volna elfutott a terem másik végébe a labdájáért.
Végiglépkedtem a kosárpálya padlóján, majd oda, ahova mindig is szoktam, leültem.
Kiskorom óta szerettem nézni, ahogyan Andris trükközik a labdával, tökéletes kosarakat dob be, vagy esetleg hatalmasakat esik.
Még nekem is nehéz volt elfogadnom azt, hogy nem nézhetem meg több meccsét, nem láthatom őt többször nyerni. Elképzelni sem mertem, hogy neki milyen lehet, hiszen a balesete után ránézni sem tudott a kosárlabdára, most pedig akármekkora fájdalommal is jár neki, minden egyes nap képes futkározni azzal az átkozott labdával.
- Oké.Mondd, hogy mi a hátsó szándék. Nem igazán hozol bárkit is a szent helyedre.-terültem végig a padlón és meglepő módon nem igazán lepődtem meg azon, amikor Andris teste átugrott felettem.
- Nem szeretném azt, hogy az aggodalmad miatt bármiben is korlátozd Mátét. Tudom, hogy félsz, hogy bármi baja is esik, de Andi ismerjük csak be ennél nagyobb baja nem igazán eshet. Nem szeretném, ha mindentől eltiltanád. Szar lenne, ha én félholtan nem csinálhatnám azt, amit szeretnék.-mondta nekem Andris, mire felülve, újra láthattam egy gyönyörű szépen végrehajtott három pontost.
- Ezt most komoly?! Akkor mit kellene csinálnom? Engedjem, hogy bemenjen egy medve barlangjába, esetleg, hogy éheztetett cápák közé ugorjon?-kérdeztem Andristól kissé felháborodottan, mire ő felém sem fordult, úgy válaszolt nekem.
- Például. Nem pont ilyen dolgokra gondoltam, de ezek sem rosszak. Felírom a bakancslistára.-mondta nekem a kosárpalánkra koncentrálva, mire tágra nyílt szemekkel felugrottam és mielőtt elhajította volna a labdát, kikaptam a kezéből és a hátam mögé rejtve mindig úgy forogtam, hogy véletlenül se tudja elérni azt.
- Most komolyan elgondolkoztam azon, hogy ki betegebb. Te vagy Máté.-néztem mélyen Andris szemébe, mire ő felnevetett, pedig egyáltalán nem viccnek szántam a teljesen komoly kijelentésemet.
- Andi én is ugyan úgy szeretem őt, mint te.-nézett a szemembe, majd próbálta visszaszerezni tőlem a labdát, természetesen sikertelenül.
- Ne, kérlek ne.! Meg ne próbáld összehasonlítani az én szeretetemet a tiéddel, oké.?! Teljesen más a kettőnk szeretete. És tudod miért?! Azért, mert én egyszer szeretnék anya lenni, ezért kiskorom óta bennem van az az ösztön, hogy muszáj megvédenem azt az embert, akit szeretek, mindentől.! Leszarom, ha ez miatt bunkó és kevésbé kedvelt, esetleg idióta ember leszek.! Nem érdekel. A kettőnk szeretet közt az a hatalmas különbség, hogy te úgy akarsz jót neki, hogy jófej maradj a szemében, akkor is, ha később ezzel csak ártani fogsz neki. Én pedig csak simán jót akarok neki. Teljesen mindegy, hogy esetleg egy ribanc leszek a szemében. És tudod, miért nem adom vissza ezt a rohadt labdát.?! Azért, mert nem szabad kosaraznod.! Tudom, hogy szeretnél és én is szeretném, ha boldog lennél, esküszöm.! De Andris ugye hallottad, amikor az orvos azt mondta, hogyha idő előtt elkezded az edzéseket, akkor akár tönkre is mehet az egész lábad, sőt soha többé nem terhelheted meg?! Lehet, hogy pokolian nehéz várni. Főleg olyan dologra, amit nagyon, nagyon szeretsz, de van, hogy megéri.! És visszaadom a labdát. De ne engem hibáztass majd, ha a következő kontrollodon közlik veled, hogy a bokád semmit sem javult..sőt...-mondtam Andrisnak, majd tartva vele a szemkontaktust a kezébe nyomtam a labdát és egyszerűen csak elsétáltam, meg sem várva azt, hogy mit fog mondani.
Utáltam a hideget. Főleg, akkor, amikor kívül képes voltam megfagyni, de belül nem. Pedig mindennél jobban vágytam arra, hogy képes legyek megfagyasztani minden bennem tomboló érzést, azt, amit éreztem.
Minden fiatal azt hiszi, hogy minden csak a külsőről, esetleg a felszínes érzésekről szól, arról, hogy tönkretegyen, elítéljen más embereket. Arról, hogy jót nevessen másokon, az érzései miatt vagy teljesen más miatt.
Mielőtt Máté beteg lett én is így gondoltam. Szerettem a hazugságaim mögé rejtőzni, szerettem elítélni vagy esetleg nevetni másokon, annak ellenére, hogy a szüleim soha, de soha nem akarták volna, hogy olyan legyek, amilyen régen voltam..
Aztán egyetlen telefonhívás megváltoztatott mindent. Sosem felejtem el azt- az estét, amikor megtudtam, hogy Máté beteg. Sosem gondoltam volna, hogy annak ellenére, hogy te nem hordozol egy rákos sejtet, képes vagy annyira részese lenni ennek az egésznek, hogy szinte úgy érzed, mintha te is beteg lennél. Pedig egyáltalán nem vagy az. Talán soha nem is leszel. Mégis rettentő nagy fájdalommal jár. Hatalmassal.
Sosem mertem belegondolni abba, hogy vajon Máté min megy keresztül, sőt megkérdezni sem mertem tőle.
Mindig valami kis, értelmetlen dolog miatt siránkoztam Máténak. Az miatt, hogy esetleg egy srác nem kedvel viszont, az miatt, mert sose vagyok elég jó, az miatt, mert rossz jegyet kaptam a suliba, az miatt, mert összevesztem valakivel...
Élete során egyetlen egy lány miatt sírt nekem, sosem kapott rossz jegyet, sose veszekedett senkivel, kivéve a szüleivel, vagy éppenséggel velem...
Nagyon kevés olyan pillanat volt, amikor Máté panaszkodott volna nekem bármi miatt is.
Leukémiás.
Mégsem hallom egész nap, hogy mennyire fáj neki vagy, hogy mennyire rosszul van, esetleg mennyire, de mennyire nem akarja ezt az egészet..
Ő mindig csak hálás volt. Ezért, mert mellette voltam. Ami természetesen nekem teljesen egyértelmű és természetes volt, de neki nem.
Szörnyű érzés lehet úgy felnőni, hogy a szüleidet nem is érdekled, akkor sem, amikor halálosan beteg vagy. Akkor sem, ha talán nemsokára történik veled valami...
Hatalmas léptekkel kezdtem el szaladni a budai utcákon, majd levegő után kapkodva estem be a kórházi ajtó ajtaján.
- Te sem akarsz így látni..-mondta Máté, amikor besétáltam a kórterem ajtaján és leültem mellé.
A fiú mellkasa szabálytalanul mozgott fel-le, hol túl gyorsan, hol túl lassan...
- Annyi mindent akartam még tenni a világban. Valami olyat, amit miatt emlékeznének rám. Erre tessék. Milliárdos vagyok, 16 éves, alig tudja pár ember a nevemet és leukémiás vagyok. Még a szüleim se tudják, hogy hogyan nézek ki most. Ki akarna emlékezni rám, ha még ők sem akarnak majd?-nézett rám Máté könnyes szemekkel, aminek hatására az én szemeim is megteltek könnyel, majd mosolyogva ránéztem.
- Szeretnék neked egészséges vért adni. Szeretnék neked egy csodadoktort adni, esetleg egy gyógyírt, ami elűzi a leukémiádat. De képtelen vagyok rá. Igazából csak egyetlen egy dolgot tudok adni. A szeretetemet. Semmi többet. És igazából úgy érzem, hogy jelenleg csak ennek az egynek van értelme. Mert a vér egyszer eltűnhet, a csodadoktor egyszer meghalhat, a gyógyír pedig egyszer majd eltűnik. A szeretetem, azonban mindig itt lesz. Akkor is, ha már én nem. És Máté rengeteg mindent köszönhetek neked. Rengeteg mindent. Azt, hogy megtanítottál így szeretni. Eszméletlen sok mindenre megtanítottál engem. Bár neked köszönhetem azt is, hogy az miatt esek bele másokba, mert azt hiszem, hogy sokkal jobbak, mint amilyennek kívülről látom őket. Azt hiszed, hogy nem tettél semmit sem az életedben.?! Ohh, dehogynem.! Olyan embert faragtál belőlem, amire azt hiszem, hogy saját magam is kezdek büszke lenni. És, ha esetleg lesz olyan srác, aki szeretni fog, annak ellenére, amiket hall rólam, annak ellenére, aminek hisznek mások és annak ellenére is, hogy elítélne, meg fogja köszönni ezt neked. Tudom. Mert hé.! Azt hiszem, hogy mostanában nálam jobban senki sem tud szeretni. És, tudod, ha egyszer fiam lesz, pont olyan lesz, mint te. Azt akarom, hogy pont olyan legyen, mint te. Mert annak ellenére, hogy a szüleid nem büszkék rád, annak ellenére, hogy nem érdekled őket, én imádnám a kisfiamat, ha olyan lenne, mint te. Mert egy anyának nem okozhatna nagyobb örömöt az, minthogy egy ilyen tiszta lelkű gyermeke legyen. Tudod, soha, de soha nem fogok nálad jobb barátot kapni. Soha. És talán nem is szeretnék. Emlékszel arra, amikor anyuék azt mondták, hogy ebből úgy is szerelem lesz.? Talán sokkal-sokkal jobb, hogy nem így lett. Mert sokkal nagyobb szükségem van rád így, és remélem, hogy részese leszel, majd a hátralévő életemnek is. Te lennél a szuper keresztapu, aki megtanítja szörfözni a gyerekeimet, aki venne nekik Ferrarit az édes 18 szülinapukra, aki megtanítja őket arra, amire engem is. Feltétel nélkül szeretni.-mondtam Máténak, miközben egyre jobban és jobban szorítottam a kezét, annak ellenére is, hogy Máté eltorzult arccal nézte, ahogyan az egyik cső körül vörösleni kezd a mellkasa.
- A legcsodálatosabb ember vagy, akit ismerek. És egy kretén az, aki ezt nem veszi észre, oké?! De ezt már ezerszer elmondtam neked. És Andi elmondhatatlanul szeretlek, de ez szó szerint összeszorította a mellkasomat és azt hiszem, alig kapok levegőt.-mondta Máté erőtlenül, mire kétségbeesetten futottam ki a recepcióhoz, miután megnyomta a hívó gombot a szobában.
- Mennyi idegi lesz ez így?-kérdeztem a velem szemben álló, meglehetősen fiatal orvost.
- Sajnos azt hiszem, jobb lesz, ha hozzászoktatja a barátját a kórház gondolatához. Kivéve, ha minden egyes másodpercben mellette tudnak lenni az otthonában. De ez ilyen otthoni megfigyeléseknek sosem lesz jó vége.-mondta nekem, majd megsimítva a vállamat, tovább sétált.
- Igazad volt..-hallottam meg Andris hangját, mire 180 fokos fordulatot véve szembe is kerültem vele.
A szőke fiú a kezembe nyomta az alig pár órája látott kosárlabdát, majd fürkésző tekintettel bámult rám.
- Egy este alatt képes vagy megfektetni egy tucat csajt, túléltél egy balesetet, képes vagy holt részegen teljesen jól vezetni, ami igazából csak azért van, mert hozzászoktál.Szerinted képes lennél vigyázni egy leukémiás fiúra? És tudod mit. Neked volt igazad. A legtöbb jót szeretném neki szerezni, amíg lehetőségem van rá.-mondtam Andrisnak, a labdát bámulva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése