Megnézni, hogy mi fog történni veled a nap végén, esetleg a következő héten..
Teljesen biztos vagyok benne, hogy igen.
Én is ezerszer éreztem már így..
Azonban abban a percben, amikor a kórházi falat bámulva próbáltam fájdalom nélkül levegőt venni, azt kívántam, hogy bárcsak megállna az idő.
Bárcsak megszűnének az érzéseim, bárcsak kikapcsolna az a fájdalom, ami bennem élt..
De az időt se felgyorsítani, se lelassítani nem tudjuk. Képtelenek vagyunk rá.
A dolgok csak úgy megtörténnek velünk. Akár akarjuk, akár nem.
De én nem voltam felkészülve ezekre a dolgokra. Próbáltam felkészülni rájuk, próbáltam úgy csinálni, mintha minden teljesen rendben lenne és mintha teljesen jól viselném ezt az egészet...
De az igazság az volt, hogy rettegtem.
Rettegtem attól, hogy Mátéval történni fog valami és rettegtem attól is, hogy a fájdalmam és az aggódalmam egyre rosszabb és rosszabb lesz..
Felhúztam a lábaimat a mellkasomhoz és erősen átkulcsoltam őket.
Éreztem, ahogyan a könnycseppek gyűlni kezdenek a szemembe, de nem hagytam, hogy távozzanak onnan.
Nem szerettem volna gyengének tűnni. Nem szerettem volna azt, hogy pont én ne legyek erős ezekben az időkben.
Nem szerettem volna, hogy Máté ez miatt ne akarjon erős maradni.
-Gyere kicsim.-hallottam meg édesapám hangját, mire megráztam a fejemet. Eszem ágában sem volt elmenni innen.
-Több napig itt lesz. Nem maradhatsz itt. Tudom, hogy nehéz, de az lesz a legjobb, ha most pihensz egy kicsit, rendben.?-ült le mellém édesapám, mire felé fordítottam könnyes tekintetemet.
-Nem szeretném itt hagyni.-suttogtam, mire egy lágy mosoly kíséretében hatalmas puszit nyomott a homlokomra.
-Mindig vele vagy. Ahogy ő is veled.
Nagy nehezen betáltam az éjszakai fényben a bejárati ajtón, majd vak sötétben felbotorkáltam Máté szobájába és belefészkeltem magam az ágyába.
Erősen magamhoz szorítottam a takarót és olyan mélyen fúrtam bele az arcomat, amennyire csak tudtam...
Fura volt, hogy alig pár óra leforgása alatt, ennyi mindent képes tenni egy betegség az emberi testel.
Lassan beszívtam Máté illatát és hagytam, hogy végigjárja a testemet és finom melegséget csempészen a szívemben.
Mindig mindenki azt hitte, hogy a barátságunk nem valódi, hogy kitaláció az egész, egy hazugság...
Amikor mindig mindenki elkezdett ezzel a dologgal vádolni elgondolkoztam ezen.
Hihetetlen volt, hogy egy olyan barátság, mint a miénk valódi lehetne.
Hihetetlen volt, hogy képesek vagyunk ennyire feltétel nélkül szeretni a másikat..
Valamikor volt egy olyan pillanat, amikor úgy éreztem, hogy egy ilyen barátság tényleg nem lehet valódi, ezért semmi értelme az egésznek.
Aztán rájöttem, hogy lehet, hogy mindenki mást hisz ezzel kapcsolatban, de Máté és az én barátságom nem is lehetne valódibb.
Lehet, hogy írtó keveset látjuk egymást néha, sőt van, hogy hónapokig nem hallunk egymás felől, de mindig ott vagyunk a másiknak, ha szükségünk van egymásra. Mindegy, hogy a világ melyik felén vagyunk éppen.
Lehet, hogy képesek vagyunk vérig sérteni, megalázni, megbántani a másikat, de nem telik el úgy egyetlen egy másodperc sem, hogy ne szeretnénk a másikat.
És tudom, hogy nem volt mindig felhőtlen, sőt legtöbbször hurikános volt a kapcsolatunk, de semmi pénzért sem cserélném el bármi másra...
Mert minden egyes percért hálás vagyok.
A gondolataimból egy féltő ölelés szakított kire, mire megfordulva az ágyban Andrissal találtam szembe magam.
Csillogó szemekkel bámult rám, mire egy bátorító mosolyt csalva az arcomra, erősen magamhoz húztam.
Nehéz volt. Eszméletlen nehéz volt nekem is. Irgalmatlanul nehéz..
De neki még nehezebb...
-Azt hinnéd, hogy minden egyes betegségre van gyógyír. Vagy azt, hogy egy szilánkos bokatörés a világ vége. Pedig nem.-mondta nekem halkan, mire kissé felnevettem.
-Vagy azt, hogy a gazdag budai gyerekek élete tökéletes. Pedig nem.-mondtam, mire Andris belemarkolva a hajába, megrázta a fejét.
-Tudod mindig úgy néztem rád, mint a kishúgomra. Tényleg mindig. Minden egyes percben. És tudom, hogy neked ezzel nincs semmi gondod. Tudom. De rájöttem, hogy már egyáltalán nem vagy az. Egy igazi érett nő kezdesz lenni és ezt kurva nehéz elfogadni és feldolgozni is, de egyáltalán nem érzem kettőnk között már azt a 4év korkülönbséget, pedig régen kínzóan érezhető volt.-nevetett fel a mellettem fekvő fiú, mire egy hatalmas lökéssel majdnem sikerült elérnem azt, hogy az egész franciaágy az enyém lehessen.
Andris nevetve visszapördült a helyére, majd egy párnát hozzámvágva megköszörülte a torkot.
-Csak azt akartam mondani, hogy sem Máté, se én nem viselnénk ilyen jól ezt az egészet, ha te nem lennél itt..Mert annak ellenére, hogy a trionkból te vagy a legkisebb, talán te viseled legjobban ezt az egészet. És ez ösztönző és erőt ad. Nem csak nem. Hanem neki is. Akkor is, ha nem mondja. Tudod milyen..-mondta Andris, mert átölelve engem belevackolta magát a takarók és párnák sokaságában.
-Várj. Mióta van nekünk triónk.?-fordultam Andris felé.
-Amióta megszülettél. Előtte duónk volt. Az sokkal energiatakarékosabb volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése