-Egyetlen egy napig nem tudnál úgy csinálni, mintha én lennék az egyetlen barátod és nincs ennél jobb programod?!-kérdeztem tőle, miközben mégegyszer átolvastam az előttem fekvő receptet, majd a hütőhöz lépve kiszedtem a hozzávalókat.
-Nem.-vágta rá egyből a választ a kérdésemre, mire fájdalmas arcot vágva felé fordultam.
-Ez most szíven ütőtt.-mondtam neki, majd azonnal vissza is tértem a hab elkészítéséhez, mivel mindenképpen végezni akartam a süteménnyel, amire legjobb barátom hazaér a mai utolsó kezeléséről.
A konyhapulton terpeszkedő fiú a telefonja képernyőjébe mélyedt, amíg én ide-oda futkostam a konyhába.
Alig fél órával később fáradtan ültem fel én is a pultra, miután betettem a tésztát a meleg sütőbe.
-Ne! Ne nézz rám így. Nem akarok róla beszélni meg erről a betegségről sem. Inkább csináljunk valamit.-nézett fel rám a szőke srác, mire felnevettem.
-Milyen nézés?! Nem néztem sehogy!-nevettem tovább.
Andris összeszűkült szemekkel megrázta a fejét.
-De! Van ez a nézésed! Ez a "velem nyugodtan beszélhetsz róla" nézésed. De Andi tudom. Mindig itt voltál, amikor szükségem volt rád. De nem akarok róla beszélni.-mondta nekem elfojtott hangon, mire leugrottam a pultról és megragadva a kezét, elkezdtem magam után húzni.
-Dobd le a telefonod!-szóltam hátra, mire a fiú le is dobta a készüléket az egyik kanapéra, ami mellett éppen elhaladtunk.
-Gyere már!-húztam magam után a szőke fiút és egyre gyorsabbra és gyorsabbra vettem a lépteimet.
-Andi!Ha meg mered csinálni azt amire készülsz...-kezdett bele, de amire megacélozhatta volna magát, arra hatalmas lendületet véve belevetettem magam a vízbe, magammal rántva a dühős fiút.
Ahogy lebuktam a víz alá, végre nem éreztem azt a súlyt, ami eddig a vállamra és a szívemre nehezedett. De tudtam, hogy amint visszamegyek a felszínre, újra érezni fogom...
De nem akartam érezni....
Bármennyire is hitettem el magammal azt, hogy erős vagyok, mégsem voltam az.
Sőt...talán gyengébb voltam, mint valaha..
-Végülis..egyszer élünk.-mondta nekem szőke barátom, miután visszatértem a konyhából és leültem a medence szélére.
-Minden egyes nap élünk...de meghalni csak egyszer halunk meg.-mosolyogtam rá, mire ő is feltornázta magát mellém és mosolyogva nézte a zavarodott vizet.
-Ugye tudod, hogy nem nézel ki ennyire jó embernek?-nézett rám a fiú, vizes hajkoronája mögül, miközben teljesen komoly tekintettel figyelte minden egyes mozdulatomat.
-Ugye tudod, hogy te se.?!-kérdeztem tőle nevetve, mire ő megrázta a fejét.(Gondolom feladta azt, hogy egyszer bármit is komolyan veszek.)
Ahogy bámultam a fodrozodó vizet, hirtelen eszembe jutott valami és olyan gyorsan pattantam fel a medence széléről, hogy szinte beleszédültem.
-El sem hiszem, hogy még mindig megvan.-csóválta a fejét a velem szemben ülő fiú, miközben én a szörfdeszkán ülve idéztem fel a szinte már elfeledett emlékeimet.
Végig simitottam minden egyes karcoláson, minden lekopott részén...
-Mindig egyedül éreztem magam a ti barátságotok mellett.-rántott vissza a jelenbe Andris hangja, aminek hatására kérdőn rá néztem.
-Itt van ez a deszka. Le sem lehetett titeket rángatni róla. Sőt, a végén inkább már nem is próbálkoztunk vele. Szinte mindig mindent együtt csináltatok..még a balhékat is mindig együtt vállaltátok fel. Olyanok voltatok, mintha ikrek lennétek. És én mindig csak egy harmadik legjobb barát voltam. Sohasem egy ikertestvér.-nézett rám a szőke hajú fiú, mire én mosolyogva megráztam a fejemet.
-Mindig is a nagytesónk voltál. Egy olyan nagytesó, akire mindig is felnéztünk..-mondtam neki, mire ő nevetve megrázta a fejét és közölte velem, hogy hihetetlen ember vagyok.
-Egy óráig nem vagyok itthon és máris azt hiszitek, hogy ez a ti házatok?!-hallottam meg legjobb barátom kellemes hangját, amihez azonnal társult egy ellenállhatatlan mosoly és egy vadító kék szempár.
-Nem. Sajnos már 15éve azt hiszem.-mosolyogtam rá a fiúra, miközben lassan és óvatosan helyet foglalt Andris mellette, lábát a vízbe lógatva.
Láttam a két fiú pillantásán, hogy jobb lesz, ha kettesben hagyom őket, ezért kievickéltem a deszka segítségével a lépcsőhöz és vízes pocsolyákat hagyva magam után, megindultam az emelet felé, de mielőtt felléptem volna az első lépcsőfokra, hatalmas mosollyal az arcomon visszakiáltottam a két fiúnak.
-Máté! Süti a konyhában.-mondtam, majd kettesével szedve a lépcsőfokokat felfutottam a szobámba.
Fogalmam sincs, hogy mennyi időt tölthettem a meleg kádban, ahogy arról sincs, hogy milyen gyorsan tudtam megszárítani a vízes hajtincseimet, arról meg főleg, hogy mennyi idő volt előhalászni a pizsimet, de mire lesétáltam a földszintre, a két fiú végigterülve a kanapén, aludt. Mosolyogva néztem őket pár percig és minden erőmmel azon voltam, hogy leküzdjem az előtörni készülő emlékképeket, ezért amilyen gyorsan csak tudtam befutottam egy-egy meleg takaróért, a fiúknak, majd óvatosan betakarva őket fel futottam az emeletre és olyan erővel vágtam magam a puha ágyhoz, hogy hirtelen úgy éreztem kiszakad a gerincem.
Hosszú percekig csak bámultam a plafont, miközben kínzó gondolatok ezrei kavarogtak össze-vissza a fejemben..
-Szóval?Mi a fő probléma?-hallottam meg legjobb barátom hangját, amikor éreztem, hogy besüpedt mellettem az ágy.
-Milyen fő probléma?!-néztem rá kérdően, mire ő oldalra fordítva a fejét felnevetett.
-Mindig vagy egy fő problémád.És abból ered az összes többi.Szóval mi a fő?-kérdeztő tőlem, aminek hatására muszáj volt engednem a gondolataimnak és az engem kínzó érzéseknek.
-Félek, hogy el foglak felejteni..-mondtam elfojtott hangon, mire a mellettem fekvő fiú, hirtelen a tenyerembe csúsztatta hideg kezét, majd összekulcsolta az ujjainkat és hatalmas levegőt vett.
-Emlékszel azokra az évekre, amikor csak egyetlen egyszer láttuk egymást, egyetlenegy napig.?-kérdezte tőlem Máté, mire aprót bólintva felé emeltem könnyes tekintetemet.
-Amikor leszállt a gépem, és hozzád tartottam, hogy találkozzunk, rettegtem attól, hogy elfelejtettem egy fontos emléket a múltunkból. Egy olyan emléket, amit sosem akartam elfelejteni. De aztán, amikor megláttalak hirtelen minden eszembe jutott. Ha megláttam a pimasz mosolyod, vagy a különböző gagyi nézésedet rengeteg emlék jutott eszembe. Vagy amikor meghallottam a nevetésed...azt a nevetést, ami ennyi idő után is képes boldogságot csempészni a legszörnyűbb napomba. És valahányszor úgy érzem, hogy elfelejtettem valamit veled kapcsolatban, egyszerűen csak rád gondolok és ezekre az apró dolgokra, és hirtelen minden eszembe jut. Éppen ezért, ha nem vagyok veled, csak gondolj rám. Mert az emlékeidben mindig ott leszek. Akármi is történjen kettőnk között. Akármi is történjen velem...
Azt hiszem abban a pillanatban, amikor az utolsó mondat is elhagyta Máté száját, teljesen elgyengültem...
A könnyeim maró folyadékként száguldoztak végig az arcomon és olyan erősen bújtam hozzá a mellettem fekvő fiúhoz, hogy már abban reménykedtem, hogy képes vagyok belefulladni az ölelésébe.
-Emlékszel, amikor kiskorunkban tönkretettük a szüleink fényképezőgépeit az egyik nyaraláson a lesifotók miatt, amiket rólunk csináltak? És aztán ráfogtuk Andrisra, pedig ő ott sem volt akkor. Vagy, amikor tanultunk szörfözni és te jöttél a cápás sztorival és alig mertem bemenni a vízbe.-nevetett fel az engem ölelő fiú, aminek hatására nekem is muszáj volt felnevetnem.
-És arra, amikor véletlenül majdnem kígyót rendeltünk az egyik étteremben? Vagy, amikor beleestünk a tengerbe a yachtról? Vagy arra, amikor megtanultunk lovagolni és egész nap el sem mozdultál a ló mellől, mert annyira megszeretted? És arra, amikor az első fiú miatt jöttél nekem sírni?-tette fel a kérdéseket egyre gyorsabban és gyorsabban, amikre én persze kivétel nélkül bólogattam, ha volt is olyan emlék, amik eddig eszembe se jutottak, vagy majdnem feledésbe merültek.
-Tudod...fogalmam sincs, hogy mi lesz holnap vagy azután, vagy netán azután. De egy valamiben teljesen biztos vagyok. Hogyha ilyen maradsz, amilyen most vagy, csodálatos ember leszel. És én pedig majd büszkén fogom mondani az itteni embereknek, vagy az OTTANI embereknek, hogy az én kishúgom vagy. És lehet, hogy nem voltál mindig tökéletes. Lehet, hogy volt egy zűrös korszakod, amikor a pokolba kívántalak volna a hazugságaid miatt. Lehet, hogy volt amikor nem igazán jöttünk ki egymással, de sosem fordult elő az, hogy ne lettél volna ott, amikor segítségre volt szükségem vagy falazni kellett valami miatt. És az, hogy ebben a helyzetben is itt vagy velem, akkor is, amikor nem a te kötelességed, csak bizonyítja azt, hogy csodálatos ember lettél. Mindazok ellenére, hogy volt, amikor egyáltalán nem voltál az... De bármilyen is voltál, vagy bármilyen is leszel, mindig a kishúgom maradsz. És ezt nem változtathatja meg semmi. Sem a halál, sem más...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése