6.~Kannabisz.~

-Szerelmesek vagytok szerelem nélkül.-mondta Andris,miközben az amúgy is hófehér fogsorát sikálta, és bámulta magát a fürdőszobai tükörben, miközben én a fürdőkád szélén ülve lóbáltam a rózsaszín mamuszba bújtatott lábaimat.
-Ezt hogy érted?-emeltem rá a pillantásomat, mire ő a fogkefével a szájában felém fordult.
-Különleges kapcsolatotok van.Már hányingert keltően szeretitek egymást.-nézett rám, mire sértődötten hozzávágtam az egyik mellettem heverő törölközőt.
Szerelmesek szerelem nélkül....
Egyfolytában ez a mondat járt a fejemben, miközben nagy nehezen megtaláltam Mátét az egyik gardróbszobában.
Mielőtt beléptem volna az ajtón, megálltam és halkan figyeltem, ahogyan a napbarnított fiú próbálja magára húzni a fehér pólóját, de ahányszor megpróbálta a nyakánál lejjebb húzni az anyagot, fájdalmasan felszisszent. Fogalmam sincs hányszor próbálta újra ugyanezt a mozdulatot, de pár perc múlva arra lettem figyelmes, hogy a barna hajú srác erősen megfogja a mellkasából kiálló csövet és eltorzult arccal húzni kezdi.
-Máté!-léptem be az ajtón, aminek hatására azonnal megszüntette az engem is kínzó mozdulatot és kikapott egy inget az egyik polcról és villámsebességgel felvette azt.
Aztán ledőlt a kanapéra és a tenyerébe temette az arcát.
Mielőtt én is sírva fakadtam volna felkaptam a földön heverő fehér pólót és Máté elé léptem.
-Na állj fel. Az ing nem a te stílusod.-mondtam neki mosolyogva, mire lassan felállt és megtörölve a szemeit rám nézett.
-Emeld fel a kezedet.-mondtam neki, majd miután Máté engedelmeskedett nekem, egy kis nyújtózkodás segítségével segítettem neki felvenni a fehér pólót.
-Tökéletes.-mosolyogtam rá, ő pedig elsuttogott egy köszönöm-öt, majd éppen távozni készült, mire utánaszóltam.
-Tudod mit mondott Andris? -kérdeztem tőle, Máté megfordult és monoton hangot visszakérdezett.
-Azt, hogy szerelmesek vagyunk szerelem nélkül?-kérdezte tőlem, mire leesett állal bámultam rá, és mivel Máté közben elindult a folyosón, utána futottam.
-Mi van? Ezt honnan tudod?!-kérdeztem tőle meglepve, miközben próbáltam tartani vele a lépést.
-Mert már nekem is mondta.-mondta Máté hátranézve rám.
-Mi?! És miért nem mondat el?!-futottam utána, mire Máté lefékezett és szembe fordult velem.
-Azért, mert tudtam, hogy odáig lennél érte.-mondta nekem, én pedig hatalmas mosollyal az arcomon néztem fel rá.
-Mert ez tök romantikus! Meg aranyos! Nincs még egy olyan legjobb barát páros, mint te meg én!-mosolyogtam, mire Máté megrázta a fejét és tovább indult a folyosón.
-Nem aranyos és nem romantikus. És nincs legjobb barátom.-mondta nekem, mire nevetve utána futottam.
-Dehogynincs! És én vagyok az! Valld csak be!-néztem rá csillogó szemekkel, de Máté csak semmitmondóan sétált mellettem.
-Nincs legjobb barátom.-mondta nekem, de természetesen nem adtam fel a reményt arra, hogy bevallja.
-Dedede! Én vagyok az! Mindig is én voltam!-mosolyogtam, mintha az életem múlna rajta, azonban Máté hirtelen belépett a szobájába és az orrom előtt becsapta az ajtót.
-Szia Andi!-hallottam meg legjobb barátom hangját az ajtó mögül, mire felnevettem.
-Tudom, hogy szeretsz!-kiabáltam be neki, majd szökdécselve, mint az 5 évesek megindultam a nappali felé.


-Kannabisz?-kérdezte a velem szemben ülő szőke srác, akivel alig egy órája érkeztünk meg az étterembe.
-Igen. Reggel felhívtam pár orvost, akiket az interneten kerestem és azt mondták, hogy nem teljesen rossz ötlet.-mondtam Andrisnak, miközben a tányéromon heverő zöld salátaleveleket piszkálgattam.
-Andi. Nem tehetem meg. Nem tehetem meg ezt vele. Talán akkor, ha már nem kezelnék...de ez így hatalmas nagy baromság.-nézett rám komoly tekintettel, mire erősen az asztalra csaptam.
-És mégis miért nem?! Ha nem lenne beteg már biztos engedted volna neki, hogy kipróbálja! De így mégsem engeded?! Amikor megölné a rákos sejteket és lehet, hogy meggyógyulna?!-emeltem fel a hangom, mire Andris óvatosan körbenézett, hogy hányan kaphatták felénk a tekintetüket az elmúlt percekbe.
-Te komolyan azt akarod, hogy drogozzam be?!-kérdezte tőlem Andris, én pedig teljesen komoly tekintettel néztem rá.
-Igen Andris.! Teljesen komolyan azt akarom!-förmedtem rá kicsit túl hangosan.
-Te komolyan ekkora idióta vagy?! Inkább gondold végig, hogy mit mondasz!-nézett rám fegyelmezően.
-Végiggondoltam! És nem akarom elveszíteni őt! És ha ez egy lehetőség arra, hogy élhessen, akkor muszáj lesz kipróbálnunk!-üvöltöttem rá, miközben egyre gyorsabban és gyorsabban folytak a könnyek a szememből, majd felkapva a mellettem heverő táskámat kiviharoztam az engem bámuló emberek tömegéből és gyors léptekkel indultam meg Buda utcáin, miközben a hideg levegő csípte az arcomat.
-Andi állj már meg!-hallottam meg Andris hangját, aminek hatására csak még gyorsabban kezdtem szedni a lépteimet.
-Andi!Andi!Állj már meg kérlek!-hallottam ismét, mire 180 fokos fordulatot véve Andris felé fordultam.
-Mégis miért?! Azért, hogy a fejemhez vágd, hogy mekkora idióta vagyok, mert meg akarom menteni a legjobb barátom életét?! Andris tudom!Oké? Tisztában vagyok vele, hogy ez a kannabiszos dolog hatalmas nagy baromság volt, de nem élném túl, ha elveszíteném őt!És tudod, hogy mi a legviccesebb az egészben?!Az, hogy komolyan azt hiszem, hogy képes vagyok megmenteni őt! Pedig csak egy lány vagyok. Nem tudok szembeszállni egy halálos betegséggel! Bármennyire is szeretnék!És pont ez a baj! Hogy tudom, hogy nem tudok segíteni neki!-mondtam neki szipogva és annyira összeszorult a mellkasom, hogy azt hittem azonnal összeesek, de mielőtt ez megtörténhetett volna Andris erősen magához húzott és meleg ölelésébe zárt.

-Hol voltál?!-kérdezte tőlem legjobb barátom, amikor a magassarkúmban tipegve beestem a házba.
Éppen a kanapén ülve nézett valami régi videót a szülei esküvőjéről, aminek láttán mosoly húzódott a számra, majd leültem mellé.
-Randiztam.-mondtam neki, mire a szó hallatán azonnal felém fordította a tekintetét és egy gombnyomással megállította a filmet.
-Mi? Kivel voltál?-kérdezte tőlem izgatottsággal a hangjában, mire mosolyogva vettem észre, hogy igenis érdekli, hogy mit csinálok, mert én vagyok a LEGJOBB BARÁTJA. Juhé.!
-Andrissal.-mondtam neki mosolyogva, Máté pedig újra indította a filmet és azonnal a képernyőre szegezte a tekintetét.
-Akkor az nem randi volt.-mondta nekem hanyagul, mire felháborodottan bámultam rá.
-Miért ne randizhatnák Andrissal?!-kérdeztem tőle.

Máté felém sandított.
-Azért, mert barátok vagytok.A barátok nem randiznak.-mondta nekem a filmet bámulva, ami miatt egyre idegesebben lettem, na nem azért, mert randizna akartam volna a szőke fiúval. Egyáltalán nem akartam, de azért na...nem randizhatnék azzal akivel csak akarok?
-És nem lehetnénk többek, mint barátok?-kérdezem Mátétól, és még ki sem mondtam teljesen a kérdést, ő azonnal rávágta a választ.
-Nem.-mondta, mire kínosan felnevettem.
-Na és miért nem?!-néztem rá a fiúra.
-Azért, mert írtunk egy 30pontos szabályzatot veled kapcsolatban Andrissal. Mert tudtuk, hogy rohadt szép leszel.-mondta Máté, úgy, mintha csak az időjárásról beszélne.
Azonnal felnevettem a hihetetlen ötlet hallatán, mire Máté teljesen komoly tekintettel nézett rám. 

-Várj. Ez most komoly?!-kérdeztem tőle hitetlenkedve.

-Ez most komoly.?!-tértem vissza a földszintre, (miután Máté megadta a kis füzet tartózkodási  koordinátáit), egy kék lapú füzettel a kezemben, amiben pontokra voltak szedve a "szabályok" velem kapcsolatban.

-Azt hittem csak vicceltél..-mondtam Máténak, azonban ő hirtelen csendre intett, mert elindult valami lassú zene, Máté pedig rám szegezte a tekintetét.

-Anyuék rengeteget táncoltak erre a számra..-mondta a fiú, mire felém lépve rám mosolygott. 

-Táncolsz velem?-nyújtotta felém a kezét, mosolyogva megfogtam azt és amennyire csak tudtam hozzásimultam. És bár kellemetlenül szúrt a vénáiban végigfutó cső, éreztem még valamit, amit muszáj volt érezném... 

A szívverését... 

A gondalataim azonnal elkalandoztak arra, hogy vajon meddig érezhetem a fiú erőteljes szívverését.... 

-You The Only One Who Really Knew Me At All..-suttogta Máté a fülembe a zene lassú és szívszorító szövegét. 

A könnyek égetni kezdték a szememet, ezért egy mosolyt erőltetve az arcomra hatalmas levegőt véve megszólaltam. 

-Most így olyan aranyos kép készülne rólunk..-mondtam neki kissé nevetve. 

-Legalább most nem hagyhatnál békén az örökös képmániáddal? Egyetlen egy kép sem adná vissza a kapcsolatunkat...ezer családi képünk van. Anya, apa, Nina és én...úgy nézünk ki rajtuk, mint egy boldog, összetartó család...de egyáltalán nem vagyunk azok. Éppen ezért utálom a képeket. Semmitmondóak.-suttogta nekem, mire újra haragot kezdtem érezni Máté szülei iránt... 

Azonban hirtelen valami kezdett végigfolyni a rajtam lévő fehér ingen, aminek hatására az anyag teljesen a hátamhoz tapadt.És pont abban a percben Máté ellépett mellőlem és hátat fordítva nekem, nekidőlt a kanapénak. 

Azonnal végigsimítottam a hátamon, ahol éreztem, hogy nedves folyadék tarkítja a ruhám anyagát, és amikor a szemem elé emeltem a kezemet, azonnal remegni kezdett az egész testem és olyan gyorsan fordítottam magam felé Máté testét, ahogy csak tudtam. 

Azonban, amikor megláttam az arcàt, a vér is megfagyott bennem. 

-Máté...ömlik a vér az orrodból.-néztem rá a fiúra, akinek könnyek folytak végig az arcán, miközben próbálta eltűntetni a vért, de képtelen volt rá, mivel egyetlen egy másodperc sem telt el úgy, hogy ne folyt volna vörös folyadék a fiú orrából. 

-Csak egy kicsit vérzik..-mondta Máté suttogva, miközben leült a kanapéra én pedig a konyhába futva az orrához szorítottam egy törölközőt. 

-Máté be kell mennünk a kórházba.-mondtam neki rémülten, úgyanis a törölköző alig pár perc alatt teljesen felszívta magát vérrel. 

-Nem.! Nem.!-üvöltötte Máté, mire ijedten ránéztem. 

-NEM VAGYOK LEUKÉMIÁS! NEM LEHETEK AZ! NEM HALHATOK MEG!-üvöltötte, miközben a könnyek egyre gyorsabban és gyorsabban folytak végig az arcán...