-Ne!Ne!Ne! Ne kérdezz semmit. Igen egyetlen egy percet sem aludtam.-estem be a konyhába, mire Nina mosolyogva rám nézett.
-Meddig voltatok fent?-kérdezte tőlem, miközben a kezembe nyomott egy bögrét.
-Voltunk?! Szerintem Máté elaludt én meg annyit tudok a leukémiáról, hogy hányingerem van tőle..-nézetem rá mire, minden egyes szó, mondat, cikk vissza kúszott a fejembe és az engem elragadó érzések miatt, a csempéhez vágtam a kezemben tartott, színes bögrét.
-Fogalmam sincs, hogy mihez fogok kezdeni nélküle..-mondtam elcsukló hangon.
Nina meglepetten nézett rám, majd hirtelen lerogyott az egyik székre.
-Amikor kiderült, hogy anya terhes lett, alig akartuk elhinni..az mondták, hogy szinte lehetetlen, hogy újra teherbe tudjon esni. Aztán mégis. Azóta a nap óta Máté egy igazi csoda volt. És az élete során ezt csak megerősítette. Nem hiszem el, hogy ez történik vele! Ő annyira csodálatos volt mindig is..-sóhajtott nagyot a göndör hajú megtört lány, mire az asztalon lévő telefonja rezegni kezdett.
Bocsánatkérően rám mosolygott, én pedig udvariasan kisétálva a helyiségből, a szobám felé vettem az utamat.
Alig hallhatóan csuktam be magam mögött az ajtót, majd a hátámat a kemény fának nyomva, lerogytam a földre.
A tenyereimbe temettem az arcomat és azt kívántam, hogy ébredjek már fel, és jöjjek rá, hogy ez csak egy rossz álom..
Csak egy rossz álom...
De minnél tovább mozogtam, lélegeztem ebben az álomban, annál inkább kezdtem érezni, hogy sajnos ez nem csak egy rossz álom...
-Persze.Bemegyek vele.-mondtam másfél órával később az előttem álló lánynak, és fél szemmel az éppen a telefonját nyomogató barna fiúra sandítottam.
-Köszönöm.! Akkor apuddal megtudod beszélni, hogy menjen értetek? Elmehettek ebédelni valahova, ha kell adok pénzt vagy itthonra is rendelhettek, délután pedig elviszem én.-darálta le nekem Nina, mire bólintottam egyet, miszerint is megértettem azt, amit mondd.
-Máté, gyere! Indulunk.! És tedd le azt.! Te is tudod, hogy káros.!-nézett rá nővére a még mindig a telefonja képernyőjét bámuló fiúra, aki egy nagy levegővétel kíséretében felállt a kanapéról és hanyag tartással felénk sétált.
-Oké anyu.-nézett rá nővérére, aki erre magához húzta a fiút és egy apró, de mindennél többet jelentő puszit nyomott az arcára.
-Ki fogod olvasni azt a könyvet, mire ez belém folyik.-hallottam meg legjobb barátom hangját, a messzi távolból, de amikor felkaptam a fejem, rájöttem, hogy a hang nem is távolról jön, hanem meglehetősen közelről, csak túlságosan belemélyedtem a kezemben tartott könyv soraiba.
-Dehogy.-nevettem fel, mire a velem szemben ülő srác elkezdte piszkálni a csővet, amin keresztül számára fontos folyadék jutott a szervezetébe.
-Máté.! Ne piszkáld.!-förmedtem rá, mire ijedtében mindkét kezét hátrakapta.
-Rosszabb vagy, mint Kerepes.-sóhajtott nagyot, mire semmitmondóan rá néztem.
-Sajnos nemtudom, hogy Zoli milyen.-mosolyogtam rá a fiúra, ő pedig elgondolkodva bámult maga elé.
-Na. Min gondolkozol?-kérdeztem tőle, miközben lassan összecsuktam a kezemben tartott könyvet.
-Azon, hogy legjobb barátok vagyunk. Kiskorunk óta. 4éves korom óta pedig Zoli is. És pont ez miatt tök durva, hogy ti nem is ismeritek egymást. Mert olyan egyértelmű, hogy a barátok legjobb barátai ismerik egymást. Pedig nem.-mosolyodott el a fiú. Megráztam a fejem.
-Legalább van egy olyan barátod, akiről nem tudok mindent és tudsz róla mesélni. Máskülönben nem lenne beszédtémánk.-sandítottam rá, mire ő felvonta a szemöldökét és felnevetett.
-Komolyan ezt gondolod?!-kérdezte tőlem boldog mosollyal az arcán, mire felhorkantottam.
Nem válaszoltam neki, és tudtam, hogy ő sem várja el azt, hogy válaszoljak a nekem feltett kérdésére. Ugyanis pontosan jól tudta, hogy Zoli az egyetlen olyan ember, akit féltem megismerni. Féltem rájönni arra, hogy Máténak van még egy olyan nélkülözhetetlen barát az életében, mint én, vagy Andris...
-Fiatal hölgy, este indulunk haza.-hallottam meg édesapám hangját a hátam mögül, mire 180 fokos fordulatot vettem.
-Mi?!-kérdeztem meghökkenten, mire apa egy laza mozdulattal átölelt, majd felém emelte a tekintetét.
-Holnap iskola. Nem hagyhatod ki.
-De apa...-kezdtem bele a mondandomba, de közbevágott.
-Nincs de.!-nézett rám szigórúan, mire idegesen felnevettem.
-Apa.! Nem hagyhatom itt. Szüksége van rám.!-vettem elő a könyörgő hangom, hátha képes leszek megenyhíteni szikla szilárd akaratát.
-Ahogy a tanulásnak is.-nézett rám, mire kisöpörtem néhány kósza könnycsepett a szememből.
Tudtam, hogy hiába akartam meggyőzni, nem leszek rá képes. És tudtam, hogy utálnám magam az miatt, hogyha pont most magára hagynám azt a fiút, aki eddig soha sem hagyott magamra engem...
-Kérlek apa, csak 1hetet.!-néztem rá a könnyfátyol mögül, pedig tudtam, hogy ennek sincs sok hatása.
Aztán, olyan történt, amit még elképzelni sem mertem.
-Szia Tibor.!-hallottam meg legjobb barátom hangját, majd miközben az ingjét gombolta, boldog mosollyal megindult édesapám alakja felé.
Még mielőtt Máté odaért volna hozzánk, apa enyhe tekintettel rám nézett.
-1hét. De anyádnak te mondod el..-suttogta, mire erőt véve magamon, elbújtattam a könnyeimmet...
Nem tudtam miért...
Fogalmam sem volt róla, hogy miért változtatta meg apa a véleményét arról, hogy este haza kell mennem, egészen addig, amíg le nem parkoltunk Mátéék kocsifeljáróján, és a fáradt fiú ki nem szállt a kocsiból, hogy kinyissa a bejárati ajtót.
-Sosem láttam még ennyire életelennek.-mondta apa, mire hátra fordítva a fejét, a ház felé biccentett.
-Menj. Legyél vele, addig amíg tudsz.-mondta mosolyogva, majd egy puszit nyomva az arcára, kipantattam a kocsiból és a bejárati ajtó felé kezdtem el szaladni.
Fogalmam sem volt, mire célzott apa azzal, hogy Máté még sosem tűnt ennyire életelennek..
Szerintem a fiú az elmúlt napokban egy cseppet sem változott..
Mint külsőleg, mint belsőleg mindig is ilyen volt.
-Ugye most csak viccelsz velem.?!-néztem rá a kanapán fekvő fiúra, aki éppen azzal volt elfoglalva, hogy a puszta kezével szakadásokkal díszitse farmernadrágját.
-Máté.! Az egy G-Star Raw-es nadrág. Kérlek ne tedd tönkre.-ültem le mellé, megfogva a kezét, mire ő egy laza mozdulattal kikapta azt a szoritásomból.
-És miért, ne.?! Tök mindegy, nem?! Majd apa meg anya megint utal egy vagyont a bankkártyámra, hogy vegyek belőle több ezer nadrágot! Nem gondolod? Ezzel bizonyítva azt, hogy milyen jó szülők!-pattant fel mellőlem, de a gyors mozdulat miatt, kicsit imbolyogva állt pár másodpercig.
-Máté kérlek..ezt már ezerszer megbeszéltük.-néztem fel rá, mire az előttem álló fiú felnevetett.
-Szerinted nem nekik kellett volna ott lenni velem a kezelésen?! Ez helyett pedig TE ültöl ott velem és a TE apád jött el értem, hogy haza hozzon!-üvöltött rám, majd hátat fordítva nekem megindult a lépcső irányába.
-A szobámban leszek.-mondta nekem, mielőtt eltűnt volna az egyik kanyarban.
Fáradtan területem végig a bőr kanapén, majd a gondolataimba merülve próbáltam kitalálni valamit, hogy meggyőzzem Mátét arról, hogy igenis érdekli a szüleit és nagyon is szeretik őt...
De sajnos nem tudtam megfelelő kifogást találni arra, hogy miért nincsenek vele, amikor az is előfordulhat, hogy hónapok múlva már nem lesz velünk, amikor az elkövetkező pár hónap kínszenvedés lesz a fiú életében. Egy igazi harc..
Épp ez egy szülő feladata. Hogy vigyázzon a gyermekére és mellette legyen...
És ezt Máté is jól tudta...
És bármennyire volt erős a kék szemű fiú, tisztában volt azzal, hogy egyedül nem fogja tudni végigcsinálni ezt..
És a családja nélkül egyedül volt...
-Haragszol?-dugtam be a fejem Máté ajtaján, mire ő mosolyogva megrázta a fejét.
Éppen valami ismerős film ment a TV-ben, de mielőtt rájöhettem volna, hogy mi az, a barna fiú kikapcsolta a készüléket.
-Nem akarok ma még egyet..-nézett rám komolyan, amikor leültem az ágya szélére.
-Ha meg akarsz gyógyulni muszáj elmenned.-mosolyogtam rá, a mellettem fekvő fiú arca pedig megrándult és nagy levegőt véve rám nézett..
És akkor megértettem.
Már értettem, hogy apa miért mondta, hogy még sosem látta ennyire élettelennek Mátét.
A szemei vörössek, beesettek voltak a fáradtságtól, a homloka izzadságtól csillogott, az arca pedig vékonynak, sápadtnak és beesetnek tűnt...
És mindezek mellett, legjobb barátom könnyen elfáradt az elmúlt napokban és későn is kelt fel. Mintha csak a beszéd képes lett volna elszívni minden emergiáját...
-Tudod...lehet, hogy most még nincsennek itt a szüleid, de Andris és én itt vagyunk.-néztem rá komolyan.
-És mi testvérek vagyunk.-tettem hozzá, mire a mellettem fekvő fiú, még jobban megtört, mint eddig és kiszabadult belőle minden érzés, melynek következtében, sírva magához ölelt...
Most találtam rá erre a blogodra, de ez a 4 rész is nagyon megfogott. Remélem minél hamarabb olvashatom a következő részét :)
VálaszTörlés